Harmadik novellánk Koncz Róbert László Visszaemlékezés című írása
A szoba sötétjét erőtlenül próbálja megtörni egy gyengécske asztali lámpa. Halovány fénye éppen csak elér. Magamba feledkezve ülök a félhomályban. Néha egy-egy apróbb nesz kizökkent a gondolatim hömpölygő folyamából. Andalító, nyugodt zene szól, és életem romjain próbálok emlékeket keresni.Egy összedőlt falrész. Az ablak helye még megvan. Elé lépek és kinézek rajta. Magamat látom. Még fiatal voltam. Egy lánynak vittem virágot. Túl régi és túl fájó. Tovább megyek nem bírom nézni. egy ajtóhoz érek. A fal körülötte már rég leomlott, csak a keret áll magányosan, magába feledkezve. Benne a kifakult ajtó. Feszengve nyitom ki, félve lépek át rajta. Ott állok a parkban. Verőfényes napsütés. A fény fájdalmat okoz. erőltetem a szemem. Fák, virágok, padok. A gyepen kicsit távolabb ketten ülnek. Egy fiú és egy lány. Egy pokrócon ülnek várnak valami. Talán csak egymásra. A lány közelebb húzódik a fiúhoz. Letép egy száll virágot, megszagolja és átnyújtja neki. A fiú nem figyel rá. A távolba mered, gondolkodik. A lány meg se lepődik, csak rácsap a a fiú fejére. Amaz zavartan néz körbe, a lány elmosolyodik és átöleli. Mosolyogva borulnak össze. Egyre erősebb a fény, és egyre fullasztóbb ez a virág illat. Fuldokolva terülök el a füvön. Mire felébredek megint a romok között vagyok. Feltápászkodok és átmegyek egy másik szobába. A hálószoba... Magányos ágy néhány kopott bútor. Közelebb lépek az ágyhoz. Szakadt ágyneműt néha meglengeti a szél. Zajt hallok, felnézek. Rohanok fel a lépcsőn. Hangosan szól a zene és mindenfele emberek. felérek az emeletre és berontok a hálószobába. Ott találom őket. Félre érthetetlen pózban. Egy szó nélkül megfordulok és elindulok visszafele. Ő még utánam kiált angyali hangján, hogy várjak megmagyarázza... De már nem érdekel. Már semmi sem érdekel. Sem a vendégek kérdő tekintete, sem a házigazda értetlen arca. Már nem érdekel semmi. Kiérek az udvarra. Ott utolér próbál megállítani. Mentegetőzik, de kezét egy szó nélkül rázom le magamról. Egy szót sem szólok. Beülök a komcsimba és elhajtok. Lerántom a takarót az ágyról. Felborítom az agyát, a polcokat és mindent amit érek. Ordítok fájdalmamban, térdre rogyok. Ettől a lökéstől megadja magát a padló és lezuhanok a pincébe. Köhögve próbálok felállni. A portól és a sötétségtől nem látok semmit. Amint kicsit leül a por és a szemem is hozzászokik a sötétséghez meglátok egy munkapadot. Közelebb botorkálok az eséstől még mindig kábultam. Az asztal tele van tervrajzokkal és számításokkal. Egyszer csak csörög a telefonom. Ránézek, hogy vajon ki kereshet ilyenkor. Ő az. Kinyomom. Nem érdekelnek a kifogásai. A buli óta bezárkóztam a laborba és már csak a munkának élek. Frissen mosott köpenyemben és élére vasalt szövetnadrágomban mintha csak része lennék a kusza vezetékeknek, és acél monstrumoknak amelyeken dolgozom... Neszeket hallok a hátam mögül. Megfordulok. Ő áll mögöttem. Nem értem mi történik. A távolban hegyek, városok, rétek és erdők rajzolódnak ki. Ő kinyújtja felém a kezét. Villanások. Tűz borít mindent a keze után kapok, de ő már nincs sehol. Én is égek, és csak csupasz csontok nyúlnak ki abba az irányba ahol még pár pillanattal ezelőtt még Ő állt.
Felébredek. Hangosan zihálok. A saját verejtékemben úszok. A tenyerembe hajtom az arcom, csendesen sírok. Hallgatom a létfenntartó csendes duruzsolását. Már 26 éve annak, hogy a világ lángba borult és elpusztítottuk a földet. Most valahol a mélyűrben vagyunk, valami megnevezhetetlen csillagköd felé félúton remélve , hogy lakható bolygót találunk. Kevesen maradtunk életben és ezeket a keveseket az én gépeim tartják életben. Azon kemény hónapok munkája van benne amit nélküle töltöttem el.
