Csikós Tamás Legyőzhető-e a halál? című munkáját mutatjuk be ma. Ha Te is szeretnéd megjelentetni a Galaktika Arénában novelládat, ne habozz, küldd el az info@galaktika.hu-ra! Ne felejts el kommentelni, tanácsokat, észrevételeket, visszajelzést adni a szerzőnek!

Legyőzhető-e a halál?

            1962. október 12-én kezdődött, amikor én, Peter Jacobs megszülettem Pensylvánia  államban. Életem korai szakasza nem telt túl érdekesen. Barátaim sora nem volt éppen hosszú, mivel afféle magánakvaló csodagyereknek tartottak. Mivel apám megyei orvos volt, anyám meg a helyi iskolában tanított, a fél életemet a házunk, a kórház és az iskola között töltöttem. Apámmal nagyon jó viszonyunk volt, sokat nevettünk, bolondoztunk. Ez anyámról nem mondható el. Szinte bármiben tudott hibát találni, amit én csináltam, persze ha ne adj isten valami jól sült el azt természetesnek vette s a dicséret újfent elmaradt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szeretett volna, valahol a lelkem mélyén mindig is tudtam ezt.

            1977. április 8-án, amikor apám sírja mellett állva csendesen könnyeztem, fogant meg bennem a gondolat, hogy végleg elmegyek Pensylvániából.

            A tervem az volt, hogy jelentkezem a New York-i Mitchigan egyetemre. Kérelmemet, önéletrajzzal kibővítve elküldtem az Alkalmazott Tudományok Karára.

            Legnagyobb meglepetésemre ma a dékán válaszolt nekem. Azt írta, tehetségesnek tart és jó tanulmányi előmenetelemmel indokolva felvételt nyertem az egyetem Kibernetika Biológia szakára.

            Aznap este csúnyán összevesztem anyámmal. Mikor bejelentettem, hogy ősszel New York-ba költözöm, szinte önkívületi állapotba került. Magából kikelve üvöltözött velem:

 - Hogy képzeled?! Pont most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád? – azzal felpattant és válaszom meg se várva elviharzott.

Én leszedtem az asztalt és rendet raktam. Szép csendben felmentem emeleti szobámba és gyors mozdulatokkal bepakoltam a legszükségesebbeket, pár személyes tárgyat meg néhány könyvet. Magamhoz vettem azt a pár száz dollárt, amit alkalmi munkákból sikerült megtakarítanom. Egy rövid levelet firkantottam anyámnak és halk léptekkel elhagytam otthonom.

            Emlékeim kiséretében pár perc alatt megtettem azt a jó félórás távolságot, ami házunkat elválasztotta a pályaudvartól. Amint megpillantotam az állomás barokk épületét apám egyik régi mondása jutott eszembe: „Míg a bizonytalan után futunk, elveszítjük a biztost.“

            Megszaporáztam lépteim és vettem egy jegyet a legközelebbi New York-i gyorsra. Az úton nem történt semmi említésre méltó. Hajnali három körül értünk be a new york-i pályaudvarra. Az éjszaka fennmaradó részét ott töltöttem.

Reggel elmentem az egyetemre és megkerestem a dékánt. Minden gond nélkül sikerült bejutnom hozzá. Igazán megértő volt. Elmondtam neki, hogy nem mehetek haza és hogy tudom, hogy még 2 hónap van az új szemeszter kezdetéig. Pár perc kínos hallgatás után Johnson dékán azt mondta, hogy ezt a pár hónapot eltölthetem nála. Azt is megengedte, hogy bejárjak az ezévi előadásokra. Nem győztem hálálkodni.

Kilépve a faragott ébenfa ajtón egy másodpercre elvakított a ragyogó napsütés. Ekkor pillantottam meg először. Szinte angyalian nézett ki, karcsú alakja volt, halvány, gesztenye haja a háta közepéig omlott le. Rám mosolygott és én visszamosolyogtam.

Szinte villámcsapásként ért az érzés. Rögtön tudtam, hogy ez a SZERELEM. Mikor végre sikerült felocsúdnom a 4-es előadóterem felé vettem az irányt.

Egy bizonyos McQuine professzor tartott előadást az elektronika és az orvostudomány keresztezéséről. Olyan, addig ismeretlen feltevésekkel és fogalmakkal ismerkedtem meg, mint a hibernáció, tudat csere, klónozás, agyhullámok tárolása és másolása.

Az első hetem a Mitchiganen így telt. Johnson dékánnal alig találkoztam. Vasárnap a reggelinél egy cédulát találtam ezzel az üzenettel:

„Este nyolckor vacsora, kérem ne késsen!“

                                                           P. H. Johnson

            Meglepődtem. Ezelőtt még egyszer sem kaptam üzenetet, a vacsorát is mindig egyedül töltöttem el, mert az utolsó előadásának nem sokkal tíz előtt volt vége.  Ekkor jutott eszembe, hogy  ma este McQuine professzor előadására mentem volna.

Egész nap az esti vacsora járt az eszemben. 7-kor értem haza, felsiettem szobámba, letusoltam és felvettem apámtól kapott öltönyöm frissen vásárolt égszínkék pólómhoz.

Mielőtt az óra elütötte volna a nyolcat elindultam az étkező felé. Halk beszélgetés zaját hallottam a társalgóból.

Az előtérben a dékán szólított meg:

- Szép estét, Peter. – kezdte, majd így folytatta:

- Biztosan sok kérdése van. Mielőtt azonban feltenné őket, hallgasson meg. Évek óta van egy efféle hóbortom, hogy az évfolyam 13 legigéretesebb tanulóját meghívom vacsorára, hogy megismerkedjenek a hozzájuk hasonló igéretes fiatalokkal. Menjen, ismerkedjen nyugodtan.

- Köszönöm, hogy kitüntet bizalmával, professzor.

- Ugyan, nem tesz semmit – szólt és a társalgó felé terelt.

Azzal körbepillantottam a teremben és legnagyobb meglepetésemre ismét megpillantottam „a lányt“. Odamentem az üdítős asztalhoz. Ekkor egy nyuzga legény lépett oda hozzám kezét nyújtotta és megszólított:

- Hello, én George vagyok, George Gibbs. Láttalak párszor McQuine prof előadásain.

- Aha, én is mintha láttalak volna - mondtam gépiesen, de közben le sem vettem szemem a lányról.

- Valóban szép, de nem kell felfalnod a szemeiddel, - mondta egy mosoly kíséretében.

- Igazad lehet ... - böktem ki végül, ám folytatni már nem tudtam, mert ekkor belépett Bertha – a szobalány – és bejelentette, hogy tálalva van.

Újdonsült barátom mellé ültem le az asztalhoz. Meghozták az első fogást és Mr. Johnson áldást mondott. Odafordultam Georgehoz:

- Az előbb kicsit faragatlan voltam. Bocsáss meg, az én nevem Peter Jacobs -  mondtam neki és felé nyújtottam a kezem.

- Semmi gond Peter. Új vagy errefelé, ahogy látom. Hol laksz? Nem láttalak még a kollégimban. – Kérdezte érdeklődve.

- Valóban. A héten érkeztem. A dékán megengedte, hogy a következő szemeszterig nála lakjak, aztán majd szerzek egy szobát az internátuson.

- Az jó, nálam épp van egy szabad hely. Lehetnél a szobatársam - mondta várakozva.

- Benne vagyok. Mikor költözhetnék be? – kérdeztem George- tól majd így folytattam, - jó itt a dékánnál is, azonban nem akarok a terhére lenni.

- Sok cuccod van? Mert akár ma este is átjöhetsz, ha akarsz.

Ebben maradtunk. A vacsora végéig mindenféléről beszélgettünk. Leginkább Pjotr Csermankov hibernációs elmélete érdekelt. George igyekezett érthetően elmagyarázni:

            Pjotr elmélete szerint, ha valakit halála beállta után legfeljebb egy órával lefagyasztunk, emlékei és tudata megörökíthető és megmenthető.  Persze a gyakorlatba még nem sikerült átültetni.

A vacsora végeztével elbúcsúztam Johnson dékántól, majd összepakoltam és Geroge elvezetett új szállásomra.

Lefekvés előtt írtam még pár sort anyámnak:

                        „Kedves anya!

            Bocsáss meg, hogy elmentem, de nem volt más választásom. Ha ott maradtam volna veled megragadtam volna végleg, így viszont van esélyem igazi életre.. Remélem megbocsátasz. Ölel fiad:

                                               Peter.“

A két nyári hónap szinte eseménytelenül telt. Szinte minden nap láttam a lányt, de odamenni hozzá sosem mertem.

            Eljött a szeptember és elkezdődtek a komoly előadások. Nagy örömömre továbbra is volt időm bejárni McQuine prof óráira. Az azonban meglepetésként ért, hogy pár hét után bekerültem a prof élcsapatába. Onnantól kezdve már nemcsak előadásokra kellett járnom, de laboratóriumi kísérleteket is végeztünk.

            Október elején konstatáltam, hogy megtakarított pénzem elfogyott. Anyámtól nem akartam kérni ezért munka után kellett néznem. Sikerült is szereznem egy újságkihordói állást. Viszont ezzel már annyira túlhajszoltam magam, hogy a teljes kimerültség határára kerültem. Muszáj voltam leadni pár látszólag nem fontos tárgyat. Így hát megszabadultam az irodalom és történelem valamint a művészettörténet óráktól. Ezeket a tantárgyakat amúgy is csak kikapcsolódás céljából vettem fel.

            Hálaadás előtt pár nappal érkezett otthonról egy levél:

                        „Kedves fiam!

Belátom, hogy a hiba nem csak benned van. Mindennek ellenére ugyanolyan teljes életet élhettél volna itt is. Belátom, hogy Pensylvániában nics olyan jó egyetem, mint New York-ban, de itt legalább ismerősök között élhettél volna. Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam augusztusban összeházasodtunk Wilkins doktorral, apád kollégájával. Remélem megértesz. Már egy ideje gyengéd érzelmeket tápláltunk egymás iránt.

Bocsáss meg, hogy nem hívtunk meg az esküvőre.

Szeretve ölel:

                        Anyád.

U.i.: John ötlete volt a csekk, remélem jóra használod.“

Ekkor vettem észre, hogy van még valami a borítékban. Alig hittem a szememnek egy     5 000 $-os csekk volt. Ez volt az utolsó alkalom életem során, hogy anyám hallatott magáról. Egyetlen későbbi levelemre sem válaszolt.

            Aznap késő estig álmatlanul forgolódtam.

Azon a héten igazi meglepetés ért. Odajött hozzám George és meghívott egy sörre. Úgy egy órája beszélgethettünk, amikor odajött hozzánk „a lány“ és kezünkbe nyomott egy szórólapot. Csodálkozva néztünk rá, mire így szólt:

- Sziasztok. Amanda Boyle vagyok – kezdte, aztán így folytatta: - alakítani szeretnék egy tánckart. Lenne kedvetek csatlakozni?

- Mindenképpen – válaszoltam tömören.

- Hááát nem is tudom. – Morfondírozott George, aztán kibökte: ott leszek én is.

- Akkor várlak titeket szombaton a 13-as előadóban....

Miközben távozott, mintha egy futó mosolyt küldött volna felém.

            A hét többi eseménye valahogy elveszett elmém sötétjében. Végül eljött a szombat. George-val elsőként értünk oda. Nem sokkal később megérkezett Amanda is. Vártunk egy darabig, hátha jönnek még. Amanda odalépett hozzám és így szólt:

- Jive-fal kezdünk. Először kövess engem.

- Jó, bár előre bocs, ha hibáznék. Nem túl sokszor táncoltam ezelőtt.

- Semmi baj – szólt megértően – mindent el kell egyszer kezdeni. – Odalépett a magnóhoz és elindította a kazettát.

Az alaplépésekkel kezdtünk. Ezt gyakoroltuk percekig, majd mikor már belejöttünk Amanda egyre igényesebb és komplikáltabb lépéseket is belerakott táncunkba.

Nem sokkal nyolc után hagytuk abba a próbát. Igaz én képes lettem volna egész este táncolni Amandával. Nem túl gyakran táncoltam ezelőtt, de vele mintha a fellegekben jártam volna. Nem éreztem ilyet azelőtt.

- Ahhoz képest, hogy nem sokat táncolsz, Peter, elég jól nyomtad. – Mondta elismerően. – Nem lenne kedved eljönni a Kék Pálmába?

- Nem is tudom – kezdtem töprengve. – Talán majd legközelebb…

- Naaaa, gyere. – Kérte – jól fogjuk érezni magunkat.

- Hagyd, Peter barátunk nem akar menni, biztos fontosabb dolga van. – Piszkálódott gúnyosan George. – De én szívesen elmegyek veled.

- Hát jó – fordult ismét felém Amanda – a következő próba jövő szombaton lesz.

Mikor indulni készültünk nyomott egy csókot az arcomra. Összeszorult szívvel ballagtam haza. Tudtam, hogy életem egyik legnagyobb baklövését követtem el, de már nem tehettem ellene semmit.

            Még ébren voltam mikor hajnalban hazajött George. Igyekeztem úgy tenni, mintha már aludnék. Szerencsére nem vette észre. Derűs hangulatban dőlt be ágyába és pillanatok alatt elaludt.

            Másnap, vasárnap lévén, nem voltak előadások. Nem tudtam mit csinálni, de nem akartam George-val beszélni az újabb „trófeáról“. Még mielőtt George felkelt vona elmentem kiszellőztetni a fejem a parkba.

Nem várt fordulatként épp Amandát láttam meg egy tóparti padon. Odaléptem hozzá és megszólítottam:

- Szia, Amanda! – Kezdtem bele: - Milyen volt a tegnap este? – Érdeklődtem.

- Ó, Peter! Ilyenkor már ébren vagy? – Kérdezte kitérően. – Azt hiszem révbe értem. Csodálkozva néztem rá, erre folytatta:

- George olyan kedves és figyelmes – áradozott. – Az első benyomásom egész más volt. De ahogy közelebbről megismertem…

- Ha megfogadsz egy tanácsot, vigyázz Geroge-val. Nem teljesen olyan, mint ahogy először mutatta. – Elhűlve nézett rám, tehát hozzá tettem:

- Persze az is lehet, hogy végre felnőtt…

- Olyan jó veled beszélni Peter – majd hozzátette. – Mintha már évek óta ismernélek.

Rámosolyogtam s ő őszinte baráti mosollyal visszamosolygott rám. Azzal elváltak útjaink.

            Az elkövetkező hetekben nem sokat beszéltem George-val. Próbákra eljártam, de egyre nehezebb volt elviselni Amanda és George idilljét.

            Azonban ahogy teltek a hónapok, George hozzáállásából arra következtettem, mintha már nem gondolná annyira tökéletesnek ezt a kapcsolatot.

            Az egyik közös előadásunk után sikerült felhoznom ezt a témát:                        

- Te, George! – Kezdtem hozzá.

- Igen Peter? Valami baj van? – Kérdezte érdeklődve.

- Nem, nem. Semmi. Csupán az érdekelne, hogy vagytok Amandával?

- Miért érdekel? Amúgy is, hogy lennénk? Élünk, mint hal a vízben. – Azzal sarkon fordult és elviharzott.

Még beugrottam McQuine professzorhoz megkérdezni pár adatot a jövő heti kísérletről. Miután beszéltem a professzorral hazamentem.

Belépve lakásunkba furcsa érzésem támadt. Az asztalon találtam egy cetlit. George macskakaparását vettem ki rajta:

„Peter!

Vége. Megmondtam Amandának is. Nem fogadta túl jól. Ne keress. A Hálaadást a szüleimnél töltöm Bostonban           

                                   George“

            Erre nem számítottam. Ekkor vettem észre, hogy villog a rögzítő. Csupán egyetlen üzenet érkezett. Lenyomtam a gombot és elindult a felvétel:

- Peter! Ha ott vagy kérlek vedd fel! – Hallatszott Amanda hangján, hogy sírással küzd, - George elhagyott. Kérlek gyere át, amint tudsz. A Gordon Street 4-ben lakom a 13 b lakásban. – Az utolsó szavakat már szinte suttogva mondta, végül erőt vett rajta a zokogás és letette a kagylót.

            Semmivel sem törődve kirohantam az utcára. Sikerült is leintenem egy taxit és bemondtam a címet. Hiába szóltam, hogy nagyon sürgős és siessen, a taxi mintha csak vánszorgott volna a forgalmas úton.

            Mikor odaértünk sietve kifizettem az arab sofőrt és már száguldottam is befele a bérház ajtaján. A portással mit sem törődve rohantam a liftek irányába. Teljes erőből rácsaptam a lift hívógombjára és beszálltam az épp kinyíló felvonóba. Balsejtelmeim miatt idegesen toporogtam, míg végül sikeresen felértem a 13. emeletre.

            Rossz érzésem csak fokozódott, amikor Amanda lakásának ajtaját nyitva találtam. A levegőben édeskés szag terjengett. Kopogtattam az ajtón Amanda erőtlen hangja szűrődött ki:

- Peter, te vagy az? A hálóban vagyok, gyere be kérlek. – A mondat végét már nem értettem, mert a hangja teljesen elhalt.

Beléptem a hálóba és szinte megbénultam a megdöbbenéstől. Nem várt kép fogadott. Hatalmas francia ágy foglalta el a szoba nagy részét. Ott feküdt hófehér párnák közt Amanda. Mindkét csuklójából szivárgott a vér, arcán már láttam, hogy elkéstem, de még mindig reménykedtem. Miután felocsúdtam, odasiettem ágyához, azonban mielőtt bármit is tehettem volna így szólt:

- Reméltem, hogy ideérsz mielőtt elmennék - kezdte, majd látván, hogy tiltakozni szeretnék, így folytatta - nem Peter, már nem tehetsz semmit. Nem várom, hogy megérts… George elvitt a szívemből egy jókora részt, s vele együtt az életkedvem is… – nem folytathatta, mert közbevágtam:

- Amanda, én szeretlek a kezdetektől fogva, amikor először megpillantottalak a dékán irodájából kifele. Aztán az első táncpróba után – folytattam.

- Miért Peter? Miért most mondod ezt nekem? Már az elején elmondhattad volna… – mondta szomorkás hangon.

- Attól féltem kinevetnél. Azt nem bírtam volna elviselni. De most ezek után, ha kapnánk még egy esélyt az élettől – suttogtam – hozzám jönnél feleségül?

- Boldogan Peter, de már mindegy. – Szólt egyre halkabban – szinte már érzem, hogy jön értem a halál… Ölelj át, Peter, kérlek… úgy félek…

- Nem lesz semmi baj - próbáltam bátorítani és szorosan magamhoz öleltem. Szinte éreztem gyengülő szívverését, ahogy egyre erőtlenebbül ver meggyötört szíve. – Itt vagyok veled… – elhalt a hangom és akárhogy igyekeztem nem tudtam mást mondani. Már nem is lett volna idő… Pillanatok alatt vége lett. Szíve próbált tovább pumpálni, azonban már annyi vért vesztett, hogy nem volt mit.

            Tartottam még egy darabig, majd mikor visszaengedtem a párnák közé arcán mennyei nyugalmat láttam. Ekkor pillantottam meg a levelet éjjeliszekrényén. A borítékon csak ez állt: Peter…

Kissé remegő kézzel nyitottam ki a borítékot:

„ Peter!

Mikor ezeket a sorokat olvasod, én már nem leszek. Bízom benne, hogy megérted tettem. Nem tehettem másképp. Most, hogy ezt a levelet írom neked azon töprengem, időben ideérsz. A szüleimnek kérlek ne mondd el mi történt. Beleroppannának, ha megtudnák, hogy szeretett lányuk egy csalódás miatt vetett véget életének.

Kérlek, ne szomorkodj sokat miattam és ne emésszen a bűntudat, amiért nem tudtad megakadályozni...

                                  Ölel: Amanda“

Amikor befejeztem az olvasást könny szökött a szemembe. Gondolataimba merülve percekig néztem hűlő testét.

Aztán belém csapott a felismerés villáma: McQuine prof! Felkaptam a telefont és tárcsáztam.

Pár perccel később már ő is megkövülten nézte Amanda holttestét. A gyászos csendet végül ő törte meg:

- Mit vár tőlem Peter? Tegyek csodát? – Kérdezte várakozón.

- Igen, és nem. Említette, hogy kellene alany, akin kipróbálja a Csermankov elméletet – kezdtem reménnyel telve. – Ha csak egy csepp esély is van rá, hogy visszahozzuk…

- Biztos, benne? Ha sikerül is, nem tudjuk mik lehetnek a következmények – intett óva.

- Szeretem doki, hosszú-hosszú ideje. Egyetlen vele töltött percért odaadnám a fél karom.

            Látszott rajta, hogy megérti mit érzek, mert így válaszolt:

- Ez esetben nincs vesztegetni való időnk.

            Csodával határos módon, minden feltűnés nélkül sikerült eljutnunk az egyetemre. A biológia labor mögött parkolt le a professzor koromfekete VOLVO- jával. Felsietett előttem a lépcsőn, hogy kinyissa az ajtót, míg én felvittem Amandát a karomban.

- A hármas ágyra tedd, Peter. – Utasított McQuine és elkezdte összehordani a szükséges felszerelést.

Amanda fejére felhelyezett pár elektródát, melyek segítségével a fennmaradt agyhullámokat figyelte és rögzítette. McQuine hirtelen odafordult hozzám:

- Mielőtt bármit is tennék, el kell menned legalább négy egység 0 negatív vérért, addig én összevarrom az elmetszett artériáit.

Elindultam az egyetem gyógyszertárába, mert tudtam, hogy a hűtőkamrában rengeteg vért tartanak kísérleti célokra.

A raktár pultja mögött egy jó hatvanas éveiben járó szigorú tekintetű nő ült. Mikor meglátott, rögtön megszólított:

- Jó napot fiatalember! – Köszöntött. – Miben segíthetek?

- Négy egység 0 negatív vérre lenne szükségem. – Felhúzta szemöldökét, majd közölte.

- Sajnálom, csak professzoroknak adhatok ki vért, esetleg megbízott személynek.

- Kérem, McQuine professzor megbízásával jöttem. – Közöltem vele, majd látva, hogy hajthatatlan, könyörgőre fogtam. – Életbe vágóan fontos, hogy megkapja azt a vért.

- Hát legyen… – enyhült meg – most az egyszer…

            Bement a hűtőkamrába és kihozott négy zacskóval a bíbor folyadékból. Nem győztem hálálkodni neki, de tudtam sietnem kell. Minden perc számít.

            Mire visszaértem a laborba Amanda csuklóit friss kötés takarta. A doki sürgött-forgott a sebtében odacibált gépek között. Mire bekötöttem a 0 negatív vért, a professzor beintubálta Amandát és lélegeztető gépre kötötte. Én jeget hoztam és beborítottam már így is hideg testét. Már épp rá akartam kérdezni, hogyan fogjuk keringetni a vért testében, amikor McQuine doki egy bypas gépet tolt közelebb. Vártunk pár percig, míg a bypas eljuttatta minden porcikájába a vért. Ekkor defibrilátorral újraindítottuk Amanda szívét.

            Ha nem lettem volna ott mikor meghalt, azt hittem volna, hogy alszik csupán. Reménykedve pillantottam az EEG monitorra, azon nyomban le is lombozódtam, mivel csak 8 vízszintes vonalat láttam, ami azt mutatta, hogy nincs agyi tevékenység…

A doki látta, hogy elszontyolodtam. Megveregette a vállam, majd biztatóan csak ennyit mondott:

- Sínen vagyunk Peter – kezdte, aztán vigyorogva hozzátűzte - még Nobel díjat is kaphatunk, ha összejön. A mai napon áttörjük a halhatatlanság kapuját.

Látva elképedt arcomat megpróbált megnyugtatni:

- Menj, szívj egy kis friss levegőt.. Jó lenne, ha elmennél a lakására és eltakarítanád Amanda meggondolatlan tettének nyomait.

            Amikor beléptem Amanda lakására, rögtön a háló felé siettem. Elkezdtem eltakarítani a véres párnákat. Ekkor hirtelen megdermedtem. Ezüst csillogását pillantottam meg az ágy túlsó oldalán. Elszoruló torokkal jöttem rá mi az: egy papírvágó kés volt, amit tőlem kapott tavaly karácsonyra. Csillogó markolatába ezt vésettem: „Szeretve ölel barátod, Peter“. Hirtelen belém nyilallt a felismerés. Ha nem ajándékoztam volna neki azt a kést, talán nem tette volna meg. Végül meggyőztem magam, hogy ennek így kellett lennie...

            Mire a gondolatsor végére értem végeztem a takarítással és visszamentem az egyetemre.

            Belépve a laborba kővé dermedtem. A bypas gép hangtalanul állt a sarokba. Amanda kedvesen mosolygott rám. Odarohantam és megöleltem:

- Soha többé nem engedlek el – zokogtam, - még egyszer nem veszíthetlek el. – Odalépett hozzám McQuine és elvont Amandától. Szeméből aggodalmat olvastam ki…

- Peter… – kezdte, de elakadt a szava, végül összeszedte magát és folytatta, - ne táplálj túl sok reményt…

- De mi a baj doki? – Vágtam közbe ingerülten.

- Az agyfunkcióit és emlékeit sikerült visszaállítani…– egy pillanatra elcsuklott a hangja, - azonban…

- Azonban mi? – Kérdeztem, mert kezdtem elveszíteni a türelmemet.

- Haldoklik… a szervei szép lassan bemondják az unalmast…

- De hát miért? – Reménykedve Amandára mosolyogtam. – Nem veszíthetem el… még egyszer nem… – végképp elcsuklott a hangom. Úgy éreztem nem bírom tovább. Ráborultam Amanda ágyára és végképp elmerültem a kétségbeesésben. Átkarolta nyakam és egy csókot nyomott a fejem búbjára. Meglepetten néztem rá és csodálkozva konstatáltam, mennyire nyugodt…

- Nyugodj meg Peter. Felkészültem… Már amennyire lehet. – Elmosolyodott. – Nem tehetsz semmit… Arra kérlek, vigyél ki innen… – csodálkozva néztem rá, mire folytatta – vigyél ki innen…

Dr. McQuine-re pillantottam fürkészően.

- Hát… itt már nem tehetek semmit. – Szomorúan nézett ránk, - sajnálom, hogy miattam hiú reménnyel telt szíved Peter…

- Vannak dolgok, amiket nem lehet megváltoztatni… Indulhatunk? – Fordultam oda Amandához.

- Minden percet ki kell használni amit még veled tölthetek. – Mosolygott rám. Odaléptem ágyához és kihúztam az utolsó infúziós tűt. A karomba vettem és elindultam a kijárat felé. McQuine félúton megállított és kezembe nyomott egy kisebb dobozt. Kérdőn néztem rá, mire csak ennyit mondott:

- Morfium – beleegyezően bólintottam, aztán benyúlt zsebébe és kivette a VOLVO kulcsát. – Vidd a kocsim.

            Szó nélkül elfogadtam. Beültettem az anyósülésre. Beszálltam mellé és a Central Park felé vettem az irányt.

            Mikor odaértünk ismét a karomba vettem és bementem vele a parkba. Leültünk egy terebélyes tölgyfa alá.

- Sose tudtam mi hiányzott. – Tűnődött mélázva. – Azt viszont máig nem tudom, mi fogott meg George-ban…

- Ne! Ne rontsd el a pillanatot… – szólt rám esedezve.

            Hosszú ideig nem szólt egyikünk sem semmit. Nem is volt szükség szavakra. Szavak nélkül is megértettük egymást.

Ahogy kezdett leszállni az est és az alkonyat vette át a fény helyét, láttam Amandán, hogy egyre inkább szenved.

- Nagyon fáj? – Kérdeztem.

- Még el lehet viselni – próbált mosolyogni, de tudtam nehéz lehet neki.

- Hagyd, hogy segítsek – kivettem egy injekciós tűt a dobozból és beadtam egy adag fájdalomcsillapítót. Megkönnyebbülve sóhajtott fel…

- Nézd milyen szép a naplemente! – Követtem pillantását és az ámulattól tátva maradt a szám.

- Olyan hideg van Peter – fordult oda hozzám dideregve.

- Még nem halhatsz meg Amanda…– elcsuklott a hangom és nem tudtam többet mondani.

- Ígérd meg, hogy nem felejtesz el…– Közel hajolt hozzám, szemembe nézett. Csak ennyit mondott:

- Szeretlek…

            Megcsókolt… Nem tartott soká… nekem viszont óráknak tűnt… szorosan magamhoz öleltem, éreztem, ahogy megszorít, aztán szép lassan elernyedt a teste…

Üvölteni szerettem volna, de valahogy nem ment… Csak ringtam előre-hátra Amandával karjaim közt… már nem bírtam tovább és zokogni kezdtem…

Hirtelen, végtelen nyugalom öntött el. Ekkor egy puha kéz simított végig arcomon. Felpillantottam és a vakító fényben Amanda nézett rám mosolyogva…                                                   

Vége