Kütreiber Sándor Korrekció című munkáját mutatjuk be ma. Ha Te is szeretnéd megjelentetni a Galaktika Arénában novelládat, ne habozz, küldd el az info@galaktika.hu-ra! Ne felejts el kommentelni, tanácsokat, észrevételeket, visszajelzést adni a szerzőnek!

Két erőteljes, határozott koppanás. Ha volt valami, amire Érdi Gábor,

huszonhat éves és két napos festőművész és leendő öngyilkos nem számított,

akkor az éppen ez volt. Negyed négy, odakint már kezd beindulni a nyári hajnal,

az első tétova, városi madarak már pittyegnek, és a keletre néző szoba redőnyén

át egy éles szemű festő érezheti a világosság halvány, alig tapintható derengését is.

A fiatalember éppen azon tanakodott, hogy levetkőzzön-e, mielőtt az ágyként

szolgáló szivacsra fekszik, vagy nagylelkűen meghagyja a vetkőztetés rituális

szertartását a későbbiekben (valamikor dél körül, számítása szerint.)

megérkező kegyeleti szakmunkásokra.

Az elmúlt hat-hét órában – úgy gondolta – beszélt már mindenkivel, akivel akart.

És sokakkal, akivel nem akart, de elkerülhetetlen volt. Senki sem jutott eszébe,

akivel még bármilyen elintézetlen ügye lenne. Senkire nem számított, senki

olyanra, aki hajnali három óra tizennyolc perckor (a lakástulajdonos által a konyaajtó

mellett elhelyezett digitális falióra-szerű szörnyűséges giccs

éppen most ugrott „03:18” állásba) bejuthatott volna a házba,

hogy közvetlenül az ő ajtaján kopogtasson.

-                    Talán kezdetben hallucinációkat is okoz, nagy mennyiségben?

– mormogta magában tűnődve.

A negyven darab, nemrég elfogyasztott Relaxavin tablettára gondolt.

„Takk-takk...takkk!” – hallatszott ekkor újra, egészen precíz ritmusban,

és most már kissé sürgetően az ajtó felől. Mivel a szakadt, egykor

piros tornacipőtől már megszabadult, Érdi zokniban,

egészen hangtalanul tudott az ajtóhoz lopakodni.

- Ki az? –

kiabált ki, szándékai szerint kellően morcos hangon.

Semmi válasz.

Lassan eltekerte az ajtó gombját, és óvatosan megnyitotta úgy, csak résnyire.

Amit látott, azt elsőre határozottan a „látomás” jelzővel illette magában.

Egy középkorú, háromrészes koromfekete öltönyt, hozzá

tűzpiros nyakkendőt viselő, teljesen kopasz, közel két méter

magas, sovány férfi állt a lépcsőházban. Kezében egy ránézésre

legalább kétszáz éves, hihetetlenül elegánsra koptatott sétapálcával,

arcán földöntúli, széles mosollyal.

- Ki...? – „Ki a fasz maga?”,

eredetileg ezt akarta kérdezni,

ám valahogy nem bírt ilyen vulgáris szavakat

kimondani az abszolút gentleman-kinézetű látomás előtt.

-  Érdi művész úr? Üdvözlöm! Oppardon, talán ha beléphetnék

– szólt a figura, derűsen mosolyogva. Azzal finoman,

de határozottan benyomta az ajtót, és már ott is állt az előszobában,

Érdi mellett, jóindulatú, mondhatni elnéző tekintettel szemlélve

az elképedt fiatalember szakadt pólóját, foltos farmerét

és bal lábán lyukas zokniját.

- Nevem Mefisztusz Némó, A-plusz kategóriás

átjáró vagyok. Körülbelül – itt csodálatosan úri mozdulattal

mellényzsebébe nyúlt, és felkattintotta zsebóráját –

tíz-tizenkét percet szeretnék önnel eltölteni,

ha megengedi. Mivel más, sürgős dolga azt hiszem nincs,

talán le is ülhetnénk bent. Még mielőtt a tabletták elkezdenének hatni.

Katt. Ezt már a zsebóra fedele tette hozzá. Érdi gyermeteg megoldást választott:

mivel egyszerre több kérdés forgott az agyában, mint amennyit

ki tudott volna mondani, inkább lemondóan behajtotta az

ajtót és a szoba-műterem felé biccentett.

„Hallucináció, hozzá határozott víziók. De semmi kellemetlen, eddig” –

gondolta magában, hangosan pedig csak annyit mondott:

-  Parancsoljon, kérem. Talán majd leterítek valamit az ágyra, már

úgy értem, a ruhája miatt! Kis káosz van, tudja.

Mefisztusz elnézően rámosolygott.

- Hagyja csak. Nincs jelentősége. És csak az időt húznánk vele.

Inkább érintsen meg, hogy ezt a buta vízió-dolgot

kitörölhesse az agyából, és figyelni tudjon rám.

Azzal az elegáns átjáró – mintha csak lovagias segítséget

ajánlana egy kényes dámának a korzón – enyhén hajlított jobb karját

Érdi felé nyújtotta.

A fiatalember összehúzott szemmel megtapogatta a felé

nyújtott alkart, aztán suta mozdulattal a látomás arcát is megérintette.

„Tömör, izmos, meleg és száraz. És frissen borotvált” – agyának ezt üzenték az érzékeny művész-ujjak.

„Élő ember, kétségkívül. Viszont akkor már semmit sem értek!” – gondolta a fiatal festő szomorúan.

- Nos, akkor talán röviden a lényeget! – szólt Mefisztusz, és leült a matracra.

Mozdulata, amivel nadrágját megcsippentette, hogy az még véletlenül se feszüljön

meg combján, olyan magától értetődő volt, hogy a szintén leülő Érdi is azon kapta magát,

hogy tétován simít végig saját, szakadt és festékes farmerén.

– Ön, mint tanult és tehetséges, művelt és tájékozott művész-ember,

nyilván hallott már Vincent van Gogh-ról, vagy éppen Hyeronimus Bosch-ról. –

Érdi kábán bólintott.

-  Igen. Helyes. Ámde! – az idegen komikusan tanáros mozdulattal

emelte fel jobb kezét, mutatóujjával a levegőbe szúrva.

– Az is nyilvánvaló, hogy nem hallott például az irodalmi Nobel-díjat elnyerő Hajnóczy

Péterről, vagy, hogy közelebbi példát hozzak: nem ismeri az említett van

Gogh 1928-as, „Semmittevők”, vagy éppen az 1930-as, „Felvonulás” című képeit?

A nyilvánvaló képtelenség kicsit felrázta a fiatalembert.

Lassan nyíló mosollyal kezdte mondani, hogy:

- Ez badarság! Hiszen van Gogh... – de nem jutott tovább.

Az idegen ujja figyelmeztetően felemelkedett.

- Várjon! Előbb csak válaszoljon nekem: ismeri – vagy nem?

-  Természetesen nem! Ahogy senki sem ismerheti, hiszen ezek nem létező képek!

És Hajnóczy, ha jól tudom, elég fiatalon meghalt, szóval az a Nobel-díj is baromság.

-   Baromság? – az átjáró mosolya még szélesebb és szívélyesebb lett.

– Milyen szép szó! Huszonegyszer fordul elő Hajnóczy 1998-as

„Unokáink játszótere” című regényében.Amely után egy évvel megkapta azt a bizonyos Nobel-díjat.

-  Mi... – „Mi a lófaszról beszél?”, akarta kérdezni Érdi,

de valahogy megint nem volt elég ereje káromkodni.

-  Nos, fiatalember, most jön a legfontosabb! Nem semmi,

ahogy manapság mondják, az önök dimenziójában. Olyan elvont magyarázatokkal

nem is terhelném, amiket még józanul, tabletták nélkül sem értene meg.Elég a lényeg:

a valóság, az, amit ön olyan nagy hévvel – és mondjuk ki bátran: olyan nagy tehetséggel! –

üldözött alkotói léte elmúlt néhány évében-, szóval, a valóság: nem egyetlen dimenzió!

Ahány ember, annyi féle valóság létezik. Az egyik valóság az, amelyben ön, huszonhat évesen,

túl a kilátástalan anyagi helyzetén, művészi válságban, érzelmi és fizikai káoszt

érezve önmaga körül, ma este néhány tablettával véget óhajt vetni kudarcos életének.

Jól fogalmazok? Igen, hallgatását helyeslésnek veszem. Nos, fiatalember,

most jön az én ajánlatom. Az ön jelenlegi dimenziója nem kedvez önnek,

hogy finoman fogalmazzak.

Sebaj: ezért vagyok itt! Váltson, cseréljen, és legyen boldog! Alkosson –

egy másik dimenzióban! Cégünk jelmondatát talán hallotta már, ha nem is tőlünk,

és nem is pontosan így: „A megfelelő embert a megfelelő helyre!”

Érdi szája szélén egy tétova mosoly bomlott ki. Az átjáró, látva a mosolyt, gyorsított:

-  Ne gondolkodjon, ne tétovázzon! A tabletták

öt percen belül elkezdenek hatni. Hiába is bánná már, amit tett,

nincs más lehetősége. Megbízóim hisznek önben, ahogyan

természetesen én is hiszek! Tessék! - azzal az idegen benyúlt a

belső zsebébe, és egy összehajtogatott papírköteget húzott elő.

-  Írja alá, és máris megszabadult! Amit hátrahagy: az csak egy

bizonyos valóság. Ám amit cserébe kap,

az az örök hírnév,

a gazdagság,

a népszerűség.

És annyi minden más, csodálatos dolog!

Érdi éhes gyomrában a negyven darab bomló tablettával,

bárgyún nézett a furcsa emberre. Valahol mélyen belül egy óra

ketyegett, mint öngyilkos bomba. Az életéből hátralévő idó: 0 óra, 2 perc, 15 mp!

Minden, ami eddig volt, játéknak, könnyed ujjgyakorlatnak tetszett.

-  Nézze, én nem tudom, mi ez. Nem tudom, mit akar – már ha egyáltalán létezik,

és nem az én látomásom! – mondta akadozva.

A látomás türelmetlen fintort vágott, de nem szólt közbe.

- ... de akár maga a valóság, akár csak a halálom előtti utolsó,

lidérces álmot álmodom: mindegy! Időt szeretnék. Az pedig nincs.

Csak úgy szabadulhatok, ha aláírom, amit akar. A többit pedig majd meglátjuk.

Aláírom, és kérem, hogy hagyjon. Meghalni, vagy aludni, ami jön. Nagyon fáradt vagyok, érti?

Az átjáró komolyan bólintott, és rutinos biztosítási ügynököket megszégyenítő

mozdulattal egy tollat varázsolt elő, ami szinte magától ugrott Érdi kezébe.

A fiatalember odakanyarította aláírását a papírra, aztán ugyanazzal a lendülettel dőlt is hátra,

a vetetlen matracra.

A digitális óra a konyhában kattant egyet. 03.32. Még tizenegy percig hallatszott valamiféle

hörgés-szuszogás a műteremmé alakított szoba felől. Aztán teljes csend lett.

A matrac mellett a padlón egy toll hevert, a két lerúgott tornacipő között.

Aztán egyszer csak már nem volt ott. A redőnyön keresztül erős sugárnyalábok szúrtak

be a szobába. Reggel lett.

*   *   *

- Bazdmeg, olyat álmodta, hogy nem hiszed el! Bevettem egy pár Relaxavint az este - jó,

mondjuk egy kicsit többet, mint szoktam – és valami egészen új dimenzió

nyílt meg előttem! Hihetetlen, komolyan mondom! Akár meg is írhatnád, ha van kedved.

Mert ezt megfesteni úgysem lehet! Egy jó fél óra múlva lenn vagyok a Mágusban, majd elmesélem!

-   Okés, Gabikám. Egy erős téma mindig jól jön, tudod. Éljenek

a társművészetek és a társművészek! – röhögött a telefonba Bárczy,

az éppen munkanélküli forgatókönyvíró.

*   *   *

Múzsa, 2032. December               

In memoriam Érdi Gábor     

Ma 25 éve, hogy tisztázatlan körülmények között lakásában holtan találták az akkor huszonhat éves Érdi Gábort, a saját korában mellőzött és meg nem értett zsenit, aki a kortárs művészettörténészek egybehangzó véleménye szerint az ezredforduló kiemelkedő, világszinten is elismerésre méltó képviselője lehetett volna, ha korai halála…

Múzsa, CIV. Évf. 12. sz., 2032. december 22.

Világsikerek után itthon

Az Érdi Gábor életmű-kiállítás ma százezredik vendégét fogadta a párizsi Magyar Kulturális Központban. A XXI. század egyik legjelentősebb európai művészének kiállítása áprilistól júliusig a londoni Tate-Galleryben lesz látható, majd augusztus huszadikától a Nemzeti Galériában, a kortárs művészetek csarnokában kerül…