Mai novellánk Soós Levente Elmo  című írása. Ne felejts kommentben véleményt, javaslatot, tippeket hagyni a Szerző számára!

Elmo

Elmo hosszasan, álmodozva nézegette kabinja ablakából az űr végtelen mélységét. Nem taszította a tátongó üresség, épp ellenkezőleg, csak úgy szívta magába a csillagokkal teleszórt mélyfekete tenger. Képzeletben újra meg újra átszelte a galaxist, születő csillagokat, haldokló bolygókat fedezve fel. Alig várta, hogy megint felvehesse a szkafandert, és önfeledten ússzon a légüres térben.

Nem csoda hát, ha alig tízéves kora ellenére ő tartotta a „kutyasétáltatás” rekordját. A kutyasétáltatás – eredeti nevén a Kettes Horizont Próba - volt a pilótának készülő tanoncok egyik legnehezebb feladata: a tanulók a mentorokkal közös űrsétára indultak. Egy mentort és egy tanítványt dinamikus köldökzsinór kötött össze, és amíg a tanárok stabilan kapaszkodhattak a bázis kijelölt pontjába, addig a tanítványok szabadon lebegtek az émelyítő lassúsággal keringő űrállomás körül. Minden nebuló szabályozhatta a köldökzsinór hosszát, és az átlag 10-15 méterhez képest Elmo a maga 55 méteres zsinórhosszával messze megelőzte társait. Ő legszívesebben lerázta volna a béklyót, és szabadon lebegett volna az OS-34 Holdja felé, hogy minél közelebbről szemügyre vehesse különös, kráterekkel tűzdelt felszínét.

Tanárai is nagy reményeket fűztek Elmóhoz, hiszen a Kettes Horizont Próba mellett a legtöbb gyakorlati feladatban kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az elméleti tantárgyakban egy-két kivétellel jó eredménnyel vizsgázott, de az igazán jó pilóták erőssége sosem az elméleti tudásban rejlett. Egyedül Elmo pszichológiai tesztjei aggasztották a mentorokat: a kisfiú nyomasztó rémálmokról mesélt interaktív videónaplójának. A felvételek tanúsága szerint Elmót álmában gyakran gyötörték visszatérő víziók egy börtönről, ahol különös, humaniod lények kínozták őt és társait. A pszichológusok az empátia legkisebb jele nélkül, cinikus szakmai érdeklődéssel nézték a videókat a remegő, zokogó kisfiúról, akit álmában szörnyű óriások rángatnak és cibálnak, vagdosnak és szurkálnak. Egybehangzó véleményük szerint Elmo rémképeit szülei korai elvesztésének traumája idézi elő, és szinte megszállott vonzódása az űrhöz – állandó menekülési vágya - is innen ered.

Elmo persze nem tudott a szakemberek véleményéről, sőt, azt sem sejtette, hogy bárki megnézi spontán videóvallomásait. Azt viszont tudta, hogy egyedül az űr magányában érzi igazán biztonságban magát, ahol nem találhatnak rá az őt kísértő emberevő szörnyetegek. Egy túlságosan is valóságos álom után, az izzadságtól és könnyektől még csatakosan a fiúcska furfangos tervet eszelt ki a következő kutyasétáltatásra. Másnap alig várta, hogy kerüljön sorra a zsilipben.

Szerencsére az egyik legfiatalabb mentort kapta társul, aki alig figyelt oda a „kutyáira” lebegés közben. A tapasztalatlan tanár tisztában volt Elmo rekordjával, így meg sem lepődött, amikor a kicsiny szkafanderes alak nagy elánnal rugaszkodott el a bázistól. Szórakozottan figyelte, hogyan pereg a köldökzsinór számlálója: 10 méter, 20, 30, 40… Az ötvenes határhoz közelítve azonban készenlétbe helyezte az összekötő kábel szabályozására hivatott apró szerkezetet, és a szkafander kommunikátorán figyelmeztető jelet küldött a túlbuzgó tanítványnak. Amikor a számláló átlépte a hatvan métert, aggódni kezdett – Elmo pedig rendíthetetlenül távolodott tőle. Hetven méternél a tanár bekapcsolta a vészféket, a kommunikátoron pedig átváltott élő hangra.

- Azonnal megállni! Ez parancs! – lihegte izgatottan a mikrofonba, de síri csend fogadta. A számláló a bekapcsolt vészfék ellenére pergett tovább, ráadásul egyre gyorsabban és gyorsabban. Mire a mentor felocsúdott döbbenetéből, a gyerekre szabott szkafander már látóhatáron kívül esett, a köldökzsinór mérőműszere pedig teljesen megzavarodott. A kétségbeesett tanító a központi irányítóhoz fordult segítségért, azonban a beépített helyzetjelző sem mutatta Elmo útvonalát.

A kisfiú diadalittasan úszott előre az őt körülölelő csendben és ürességben. A szkafander fúvókáinak üzemanyagát már a kezdeti lendületnél kimerítette, így csak hagyta magát sodródni eredeti célja felé. Arcán örömkönnyek csorogtak végig, miközben az oxigénkészlet kiürülését jelző, ritmusosan pulzáló vörös fény halványan simogatta. Pár napon belül a szkafander összes tartaléka kimerült, és a vörös vibrálás előbb lelassult, majd egyre halványabb lett, végül egy utolsó, elnyújtott villanással végleg elsötétült. A gyerekre szabott űrruha, benne kis utasával beleolvadt az őt jeges barátként átkaroló, végtelen térbe.

Éles sípolás törte meg a kísérleti telep éjszakai nyugalmát, melyet a felriadt állatok rikácsolása és dobolása követett. Az ügyeletes kutatótiszt, miután morcosan kidörzsölte szeméből az álmot, ellenőrizte a monitoron a probléma forrását.

-A francba, még egy! – szitkozódott magában, ahogy belépett a csimpánzok számára fenntartott részlegbe. Kikapcsolta az ötös monitort, majd egy-egy banánnal próbálta megnyugtatni a felriadt majmokat. Negyedórába tellett, míg az összes példány visszabújt a fészkébe, egyedül a sarokból hallott halk, panaszos makogást.

- Mindegy, majd megnyugszik… - gondolta, és leemelte az ötös ketrec mellé akasztott konzolt. Rövid gondolkodás után gépelni kezdett az érintőképernyőn megjelenő billentyűzeten:

„5. számú kísérleti példány
Neme: hím
Kora: 2 év
Halál oka: agyvérzés

Összegzés: Kezdetben jól reagált az oltóanyagra, az elsődleges mellékhatás az alvás közbeni fokozott agytevékenység, ébrenlét során feltételezhető hallucináció és váratlan dühkitörések voltak.”

A kutató unott arccal fordult el a termináltól. Hirtelen megakadt a szeme egy vörös ponton a ketrecben. Kinyitotta az ötös cellát, hogy közelebbről is megnézze a végső mozdulatlanságba meredt állatot.

Legnagyobb meglepetésére a majom egy apró játékfigurát ölelt magához. - Ez még jól jöhet! – gondolta, miközben kibontotta az elpusztult csimpánz görcsös szorításából a kis piros plüssbábut, amit évszázadokkal korábban Elmo néven imádott megannyi kisgyerek.