Petrán László: Vég-utánlét című munkáját mutatjuk be ma. Ha Te is szeretnéd megjelentetni a Galaktika Arénában novelládat, ne habozz, küldd el az info@galaktika.hu-ra! Ne felejts kommentelni!

A hibernátor kapszula teteje egy halk szisszenéssel félrehúzódott, alóla gőz tört elő ami szétterült a padlón, majd néhány méterrel odébb szertefoszlott…

Mint akit áramütés ért, egy férfi ült fel benne. Orrán, száján ömleni kezdett a sárgás színű folyadék, amit hosszas hibernációk során használtak. Még nem ürült ki teljesen a tüdeje, ezért csak levegőért kapkodott, mint egy partra vetett hal. Szemei majd kiugrottak a helyéről, halántéka lüktetett.

Mihelyst a folyadék utolsó cseppjei is elhagyták légcsövét és betódult a levegő, gyomrába – amibe régen nem került semmi emészthető – késként hasított a fájdalom. Savat öklendezett fel torkáig, majd kesernyés, undorító íz töltötte meg száját.

Lihegett, köpdösött, gyomra újra és újra összerándult.

Miután légzése helyreállt, végignézett meztelen testén: mellkasát, hasát, karját, lábát féltenyérnyi, bőrszínű tapaszok borították, belső felükön megannyi apró érzékelő informálta a vezérlőegységet a legapróbb változásokról.

A három méter hosszú és egy méter széles koporsó alakú hibernátor aljáról, a sárga folyadék alól fények vetültek a plafont behálózó vaskos csövekre és vezetékekre. A többi fényforrást a tető szélén körbefutó türkizkék lámpasor és a vezérlőegység élénksárga dominanciájú kijelzőrengetege biztosította, melyek egymással egy monoton harcot vívva erősödtek, gyengültek, ki tudja mióta.

 Nagy nehezen oldalra fordította fejét, hogy körbenézzen. Hat másik koporsót vett észre, melyekben emberek feküdtek; meztelen testük alapján számszerűsíteni tudta hogy négy férfi és két nő.

Kik ezek?

A világ forogni kezdett vele, majd hanyatt vágódott, a sárga folyadék nagy része kilötykölődött. Úgy érezte megnyílik alatta a föld, és zuhan, bele egy sötét mélységbe: elájult.

Fogalma sem volt mennyi idő telhetett el, de újra magához tért. Felült. Az émelygés már nem tört rá, nem öklendezett, simán, tisztán lélegzett, és megérezte a folyadék savanykás szagát.

Síri csend ölelte körbe…

Hűvös volt. A langyos fürdővíz hőmérsékletű folyadék sebesen párolgott a testéről, és pillanatokon belül fázni kezdett. Látta a saját lélegzetét a szája előtt.

Még nem fogta fel teljesen ami történik vele: az emlékezetkiesés a hibernálás természetes velejárója volt, és néha heteket is kellett várni míg minden visszatért.

Ennek ellenére beugrott az első emléke, mely valójában a befekvés előtti utolsó volt: egy kutatóorvosként dolgozott ezen a helyen. És a kollégái feküdtek körülötte a kapszulákban…

Egy oldalsó kijelző szerint ráadásul már mind meghaltak…

Ám sem gyászt, de még sajnálatot sem érzett; csak egyszerűen idegen emberek testének tekintette őket. De miért? Talán a mostani szenvedése ennyire lekötötte minden figyelmét?

Közösen dolgoztak egy nagy projekten, aztán hirtelenjében megszólalt a riadósziréna. Arra azonban már nem emlékezett, hogy mi váltotta azt ki, valamint hogy miért és hogyan feküdt ide be… 

Kikászálódott a koporsóból és már a lábáról is elpárolgott a langyos folyadék. Már minden ízében remegett. Valami ruha után nézett, és meglátott egy szekrényt az egyik sarokban, melynek ajtaja félig leszakítva lógott. Odasietett, és egyik bőrkabát bal felénél, melltájékon a saját nevét látta: Steve Walsh. Mellette egy bőrnadrág is lógott, valamint alsónemű, póló és fertőtlenítő spray. Ez utóbbival gyorsan befújta magát, majd dideregve öltözni kezdett.

Amint magára öltötte ruháját, egy tükröződő felületű fémlaphoz sétált. Jól megtermett, nyúlánk alkata, szögletes, markáns arca volt. A folyadéktól még kissé csatakos szőke haja a válláig ért, elöl a túlságosan kék szemeit is részben takarta. Közelebb hajolt, és egy pillanatra megijedt, mikor el tudta olvasni szemének íriszén, a külső peremen a gyártó nevét. Tehát mesterséges szeme volt, ami teljesen emberinek nézett ki. Végül gondolatban megvonta a vállát, mert manapság sok embernek volt ilyen, természetesnek és hétköznapinak minősültek, akárcsak egy beültetett fog. De miért kezdett el égni most úgy, mintha tűt döftek volna bele? Zárlat talán a folyadéktól? De nem, ez kizárt, hiszen ilyenre már évtizedek óta nem esett példa. Arra emlékezett már, hogy semmi egyéb beültetéssel nem rendelkezik.

Egy percen belül a szemfájdalom alábbhagyott, majd egy roppant fontos kérdés rohamozta meg agyát: Meddig feküdtem idebent?

Csak a befekvés évére emlékezett, ami 2071 volt.

Megnézte a dátumot a vezérlőegységen, és döbbenten tapasztalta, hogy a kijelzőt digitális nyolcasok borítják nemcsak az óra és a nap, de még a hónap és az év helyén is…

Az egyetlen be- és kijárat – egy vaskos, zsilipszerű ajtó – készenléti fénye halványan pislákolt; minden ilyen saját kis energiacellákkal rendelkezett, melyek hosszú évtizedekre elegendőek, éppen azért, hogy ha bárminemű elektromos hiba lép fel, senki ne ragadjon idebent.

Kezdte jobban érezni magát, testének melegét a kabát és nadrág bent tartotta. És csak ekkor eszmélt rá, hogy lába még mindig csupasz. Visszanézett a szekrénybe, majd meglátta a nevével ellátott lábbelit, egy fűthető csizmát, ami a felvétel után szinte azonnal rászívódott a lábára és pillanatokon belül kellemesen felmelegítette.

Váratlanul szédülésroham tört rá, ezért leült a földre és várt, míg teljesen jól érzi magát. Eközben gondolkodott, hogy mi történhetett. Emlékezett arra, hogy ez a terem egy kutató komplexum szigorúan őrzött részlegében fekszik. Lehetséges, hogy már mások is tudomást szereztek ébredéséről. Úgy döntött, hogy megkérdezi az első útjába eső embert vagy robotot, hogy melyik évet is írják.

Robotok… A huszonegyedik század végi világban hemzsegtek, az emberekkel karöltve dolgoztak és kutattak. A legújabb fejlesztéseket a 2066-os évben dobták piacra, és már megtévesztésig emberinek néztek ki, de a könnyebb megkülönböztethetőség végett szemeiknek sosem volt sem írisze sem pupillája, csak a szemfehérje, mely persze a szivárvány sok színében fürdött. Általában a sárga szeműek voltak a kutatók, a kék szeműek a társ típusok, a zöldek a védelmezők, a pirosak a harcosok. Ezen felül a legújabb fejlesztések elképesztő intelligenciával és személyiséggel is rendelkeztek, ez utóbbi pedig egy önfejlesztő program keretében fokozatosan fejlődhetett. Az emberi gyarlóság mintaképe volt ez is, hisz ennek a programnak az ötletét éppen egy robot szolgáltatta, mi több, meg is írta az alapvető parancsokat. Az emberek eleinte visszakozva tekintettek erre, de hamar rájöttek, hogy ha egy robot rendelkezik személyiséggel – ami többnyire kimerült egy tinédzser gyerek lendületében, lázadozásában – attól még könnyedén irányítható, ugyanis apróságokat tartottak szem előtt, egyik sem tört világmegváltó dolgokra. Az emberek napról napra jobban élvezték a velük való, egyre szórakoztatóbb munkát.

Ha kimegyek innen, találnom kell valakit, akitől megtudhatom mi történt, gondolta. Emlékezett arra, hogy ezt a termet egy hosszú folyosóegyüttes félreeső szegletében alakították ki, vészhelyzetre. Már csak azt nem tudta, mi lehetett az…

Az ajtó felé indult, de megint rátört az émelygés és szédülés, ezért leült egy kis időre. Üres gyomra egyre jobban kiáltozott valami élelemért, az előbbi öklendezés miatt pokolian égett, és még mindig érezte a gyomorsav és a lélegeztető folyadék ízét szájában. Köpött egyet a fémpadlóra, és…

…ekkor látta meg, hogy vérfoltok borítják, melyeket eddig nem vett észre. Sőt, nemcsak a padlót, de a kapszulákat is. Mi történt itt? Kik sérültek meg? Hol vannak a testek?

Két perc múltán nagy nehezen felállt, és megvizsgálta a kapszulákat. Mindegyik sértetlennek tűnt, kollégáinak testén sem látta külső sérülés nyomát. Tehát ez a vér olyan emberből származott, aki elhagyta ezt a helyet. De mikor?

Az ajtóhoz lépett, kissé bizonytalanul. Aktiválta a belső energiacellákat, miközben máris tervezte az utat az étkező felé. Jó száz méter egyenesen, aztán jobbra. Még a kiszolgáló robotra is emlékezett, a neve Dovo. Olcsó burkolattal, de fejlett intelligenciával látták el; kiváló ételeket készített, receptek millióit töltötték agyába.

Sóhajtott egyet, lenyelte nyálát, hogy visszakényszerítse az újra feltörő gyomorsavat. Megérintette a nyitógombot és az ajtó félrehúzódott…

A folyosó, ami ide vezetett széles volt, fényesen megvilágított, kör keresztmetszetű… Legalábbis így emlékezett rá…

Elemi erővel süvített be a szél, homokot szórva arcába. Hátralépett egyet, védte magát kezeivel. És ekkor szemei nagyra nyíltak a döbbenettől…

Az egykor makulátlan tisztaságú folyosó nem létezett többé. Mintha valamiféle hatalmas energiafegyverrel olvasztották volna szét, vagy bombákkal szórták volna meg. A felső ív darabjai és az azokra szerelt merevítőelemek és lámpatestek a padlón feküdtek félig betemetve homokkal. Mikor hullottak le? És mi történt a felső résszel?

Mennyezet hiányában fel tudott nézni az égre, melyen szürke felhők szálltak tova; időnként feltűnt a nap, épp csak rövid másodpercekre. Ereje nem volt túl nagy, tehát kora ősz lehetett. A szél fura süvítést hallatott ahogy megtört a cakkozott folyosómaradványokon. 

Hátrafordult, hogy megnézze a kapszulatermet: azt úgy tervezték, hogy még egy közvetlenül rádobott bombát is kibírjon. Félgömb formáját nagy részben belepte a homok. Felmászott a tetejére, hogy körbenézzen…

A legalább egy négyzetkilométer alapterületű épületkomplexumnak – valahol Észak Amerika Illinois államában – csak a maradványai kandikáltak ki a homok alól, és most úgy nézett ki, mint egy ősi, feltárt város a sivatag közepén. Ám ez a legmodernebb kutatólaboratórium volt. De mi a franc történt itt? Bombázásnak tűnt. Jól ki tudta venni a becsapódási krátereket is, és a nagyobb dómok és kupolák felületén ütött nagyméretű lyukakat. Ki tette ezt? És miért?

Hirtelen megszédült annak tényétől, hogy a komplexumban dolgozó közel kétezer ember talán mind meghalt. Vagy nem? Talán el tudtak menekülni valahová?

Miközben mászott lefelé, egyre jobban tudatosult benne az ami itt történt, és mire újra a földre tette a lábát, összecsuklott.

Ha ez még nem lett volna elég, megint rátört az éhség, de most olyan elemi erővel, hogy azt hitte hasba szúrták. Hirtelen beugrott neki hogy a kapszulateremben vannak titkos rekeszek, amikben van némi élelem is, ezért visszament. Be akarta csukni az ajtót, de nem sikerült, mert a szél egyre csak hordta befelé a homokot. Kezével és lábával megtisztította a megvezető síneket, és végül sikeresen bezárta az ajtót.

A titkos rekeszhez lépett és kinyitotta. Ez valójában egy fagyasztó volt, amiben önmelegítős konzervek – melyek akár évtizedekig is elálltak – pihentek, mellettük pedig vizes flakonok, amibe a felolvasztott jeget lehetett tölteni. A vízzel kezdte. Bekapcsolta az olvasztót; a jégkockák pillanatok alatt felolvadtak és belefolytak a flakonokba.  Meghúzta az elsőt; a víz lemosta a lélegeztető folyadék utolsó molekuláit nyelőcsövének belsejéről, valamint visszatolta a vulkán módjára feltörő gyomorsav adagot is. Majd máris bekapcsolta az egyik konzervet és egy perc múltán kinyitotta, belenyúlt és falatozni kezdett. Mivel keze koszos volt, az első homokszemek ropogni kezdtek a fogai közt, így egy kis vizet használva lemosta a kezét, majd folytatta az evést.

Amint ráborult a csend, visszatért a fő kérdés, vagyis a „Mi történt itt?”, ami úgy keringett a fejében, ahogy egy kutya kergeti a saját farkát.

Még mindig nem hitte el, amit eddig látott, és titkon remélte, hogy álmodik. De sajnos nem így történt… 

Befejezte az evést, és mohósága megbosszulta magát: most nem az üresség, hanem a telítettség miatt kezdett fájni a gyomra. Ivott egy kis vizet, vett pár mély lélegzetet, és mivel – megint – bódultság uralkodott el rajta, úgy döntött elfekszik egy kicsit és gondolkodik. De két perc múlva elnyomta az álom…

Nem sokkal később felébredt. A terem ugyanolyan mozdulatlanságban várt rá.

Felállt, majd megint felkészítette magát arra, amit odakint látni fog. Vett egy mély levegőt, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta.

Ismét behordta a homokot a szél. Gyorsan kilépett és visszacsukta az ajtót, hogy legközelebb ne kelljen így tisztítania. Ezután ismét felmászott a félgömb tetejére, hogy körülnézzen.

Ahogy az előbb is látta, most csak még jobban tudatosult benne a pusztítás ténye: a komplexum minden egyes épületét, folyosóját, termét, valamint a kiegészítő energiaegységeket, napelemeket mind porig bombázták.

Most mit tegyek? Kajám nem sok van, víz sem. Van egy város északra, el kell induljak oda, és talán útközben találkozok valakivel, aki elmondja, melyik évet írjuk és mi történt itt pontosan.

Lemászott a félgömbről, majd a folyosó maradékának mentén, a bokáig érő homokban elindult. Tudta merre kell tartania, pontosan északra. Órája nem volt, úgy sejtette, hogy körülbelül dél felé járhat az idő. Mivel az árnyéka eléje vetült, vagyis északi irányba, ezt kezdte követni.

Ekkor eszébe jutott az, hogy időközben is szüksége lehet valami ételre, így gyorsan visszament, szekrényéből kivett egy hátitáskát, és belepakolta amit csak tudott. Eközben halott kollégáira pillantott, és bár emlékezett rájuk, nem értette azt hogy miért nem érez semmiféle sajnálatot irántuk. Amint a hátizsák tele lett, egy utolsó pillantást vetett a terembe. Sóhajtott egy nagyot, majd kilépett és becsukta az ajtót. Végül visszatért eredeti tervéhez és útnak indult.

A folyosómaradványok végén egy hatalmas dóm terült el, de most tetején tízméteres lyukak tátongtak. A homok mindent befedett, saccolásra a padló felülete jó fél méter mélyen lehetett. De mennyi időre van szükség, míg így betemet a homok valamit? Évekre? Vagy talán… évtizedekre?

A hatalmas dómon átvágva a nap időnként besütött a lyukakon át, fénye megtört a belső fal felületén. Három lerombolt folyosó vezetett tovább innen. Elindult az egyiken, ami pontosan észak felé vitt. Itt is rombolás fogadta; a mennyezet egyszerűen szétolvadt, az időnként magasabbra nyúló oldalfalmaradványok ívén bombázás előtti belső harcokról árulkodó lövésnyomokat, valamint égett sávokat is látott, talán lézertől.

Nem sokkal később megérkezett a komplexum főtermébe, egy hatalmas kupolába, melynek északi oldala már réges-régen nem létezett. A homok itt is mindent befedett, néhány oszlop még állt, ezek a még épen maradt tetőrészt tartották, a többi ledőlt, és vaskos méreteik miatt még átmászni is nehéz volt rajtuk.

A le-fel mászás után egy kissé lihegett, majd újra azonosította az északi irányt és elindult…

Egy óra múlva elhagyta a komplexum területét. Az egykori bejárat – egy lövegekkel és tornyokkal erősen védett hágó – is romokban hevert. A nap – amikor a sötét felhők engedték – kellemesen sütött, a szél pedig már csökkenő intenzitással szórta a homokot mindenfelé.

Ekkor támadt egy ötlete, és felmászott a hágó oldalából kiálló épületmaradványok tetejére. Bár kétszer majdnem visszaesett, meglepődött hogy milyen ügyesen küzdi magát fel. Máris beugrott az egyik emléke, hogy a hegymászás volt az egyik hobbija. Most nagy hasznát vette.

A hágó oldalfalának tetejére érve visszanézett. A komplexum egy hatalmas meteoritkráterbe épült, az egyetlen be- és kijárat ez a hágó volt, de az oldalára szerelt, mostanra szétolvadt légvédelmi ütegek nem tudták megfogni a bombákat szóró gépeket.

A kráter több mint egy kilométer átmérőjű volt, oldalfala meredek, megmászhatatlannak tűnő. A hágó – gyakorlatilag egy hosszú mesterséges rámpa – a felszínről vezetett a kráter mélye felé. Látta az utak maradványait – melyet szintén bombák ütötte nyomok tarkítottak –, az innen aprónak látszó főkupolát, a dómokat, és még a kapszulaterem alig észrevehető félgömbjét is. Ez utóbbi volt az egyetlen, ami épségben maradt, és a férfi – köszönhetően a terem masszív kialakításának és belső létfenntartó rendszereinek – átvészelte a bent töltött időt, amiről még mindig sejtelme sem volt, mennyi lehet.

A krátert egy 2050-ben becsapódott meteor alakította ki, erre még emlékezett, de arra már nem, hogy miért építették a komplexumot éppen ennek a belsejébe. Talán volt valami a meteor magjában és ezzel foglalkoztak? Vagy a kráter kiváló lehetőséget biztosított, ha valamit el akartak rejteni?

Érezte, hogy a válaszok a tudatának mélyén szunnyadnak. Amint a hibernáció utóhatásai elmúlnak, meg fogja kapni őket.

Míg ezen gondolkodott, megfordult, és a kráter környékét figyelte meg, majd nyomban el is tátotta a száját…

Különféle repülő eszközök roncsai kandikáltak ki a homok alól: szárnyak, pilótafülkék, kettétört törzsek, valamint különféle felismerhetetlenné égett, olvadt és roncsolt elemek. Mindezek egészen addig, míg a szeme ellátott. Még felszíni járművek maradványait is látta: itt egy kerék, ott egy lánctalp maradvány. Ha a homok nem lepné be a csatateret, akkor még talán kézifegyvereket és hullákat is találna, de így…

Bármi is volt az oka, az itteni összecsapás igen hatalmas lehetett. A repülőgépszárnyak mennyiségéből ítélve többet látott mint kétszáz. De miért itt zuhant le mind? A kráter egy hatalmas síkságon nyílt, a messzeséget a szállongó homok takarta, így nem tudta megállapítani, hogy akár kilométerekkel odébb is vannak-e ilyen maradványok.

Már egyre jobban körvonalazódott agyában a riadósziréna megszólalásának oka. Tehát egy légi csapásra figyelmeztették a bent dolgozókat, és valószínűleg Steve és hat másik kollégája bemenekítette magát a kapszulaterembe. Ám még mindig nem tudta, hogy miért akarta bárki is bombákkal megszórni a komplexumot.

Míg a lehetséges válaszokon gondolkodott, az egyik közeli repülőgép hengeres, kiégett, kettétört törzséből egy fura kondulást hallott.

Szívverése azon nyomban meglódult, az életösztöne felébredt, mely felébresztette a félelmét is. Talán valaki az életére tör? Vagy ez csak a szél játéka?

A következő kondulás egy kissé távolabbról érkezett, tehát bármi is adta ki a hangot, az mozgott… 

A harmadik közelebbről hallatszott. Majd léptek hangjai is megütötték fülét… 

Letette hátizsákját és gyorsan valamiféle fegyver után nézelődött. Talált egy leszakadt éles lemezdarabot, melyet kihúzott a homokból. Jó méter hosszú lehetett, éles, cakkozott. Ekkor döbbent csak rá hogy még senkivel sem találkozott, és lehet hogy nem épp ez a legjobb fogadtatás.

A negyedik kondulás már nagyon közelről hallatszott. Szíve a torkában dobogott, valahogy nem tudta elképzelni azt, hogy ez a valaki békésen közelít. De miért?

Az egyik nyílásban pedig megjelent az, ami a kondulásokat adta:

– Háccia! – mondta egy vékonyka hang, a tulajdonosa pedig kimászott a résen, és a homokba toppant Steve elé.

A férfi leeresztette rögtönzött fegyverét és belül megkönnyebbülten fellélegzett.

Egy robot állt előtte, ami megtévesztésig hasonlított egy emberre, csak a pupilla és írisz nélküli szemei árulták el kilétét. Ez a 2066 után készült szériából való. Szemei élénkzöld színnel világítottak. Steve nyakáig ért. Apró léptekkel a férfihez tipegett, kezeit hátratette, testközelbe állt, így mosolyogva felfelé. – Egy ember. Hű, de régen láttam embert.

A huszonegyedik század második felében készült robotokat öt kategóriába sorolták. A leggyengébbeket és ezzel együtt legegyszerűbbeket az „E”-be. Ezek többnyire tömeggyártásra specializálódott darabok voltak, például autóké, ruháké, konzerveké. A „D” kategóriába tartozókat már lehetett felszolgálásra és különféle egyszerűbb dolgok beszerzésére használni. Ezek kinézete már hasonlított az emberéhez, de külső borítással nem foglalkoztak. A „C” kategóriába sorolták a már komplexebb dolgokat végző példányokat, mint amilyen a szakácsrobot volt a lerombolt bázison, Dovo. Velük már akár egyszerűbb dolgokról is lehetett beszélgetni, mint például időjárás, sőt egyes egyedeknek még volt saját véleményük is.

Őket követték a „B” kategóriás robotok, melyek az ember alkotta legtökéletesebb gépek voltak. Kiválóan alkalmasak társalgásra, sok kéjfunkciókkal ellátott is legördült a gyártósorról, nem egyet harci bevetésekre használtak. Ez utóbbi felhasználási terület bizonyult a legjobbnak, ugyanis az ilyen robotokat a szemükön kívül ránézésre semmi sem különböztette meg az embertől, éppúgy, mint ezt itt. Ezen kategórián belül végül elkülönítették a felhasználási területeket, és bár a robotok ugyanúgy néztek ki, más-más alapprogramokat telepítettek agyukba, majd megkezdődött a saját fejlődésük.

Ezután bejegyzésre került egy elméletileg létező „A” kategória is, de ilyet soha senki nem látott még, és ezt a szintet csak egy „B” kategóriás robot érhette el sok-sok évnyi tanulással, önfejlesztéssel. De idáig nem jutottak el mert…

A „B” kategóriába tartozó, lány kinézetűre tervezett robot ezüst színű nadrágot viselt – melyen fekete mintázat futott keresztül-kasul – és egy hosszú vörös kabátot, melyet szintén fekete varrások borítottak, de lábbelije nem volt. Vállig érő lángvörös haját mintha hátrafésülte volna. Steve hallott erről a szériáról, amiből mindössze pár darabot készítettek, amolyan tesztképpen: a hajszín mellett még a frizura is meg tudott változni, hiszen maguk a hajszálak is vezetékekből álltak, ezáltal a fejből irányíthatóak voltak. És ekkor beugrott neki, hogy ez a robot itt volt velük, de nem emlékezett a nevére, csak arra, hogy régen a kollégái jókat viccelődtek azon, mikor idegesítették: a hátrasimuló haja ekkor buzogány módjára felágaskodott. De a gyártók elrejtették a további funkciókat, hagyták, hogy a tulajdonos fedezze fel.

– Ö… – Steve szája szóra nyílt, de ekkor jött rá, hogy elgémberedett a nyelve.

– Ö? – kérdezett vissza a robotlány, fejét félredöntötte érdeklődően, és már olyan közel állt, hogy testük összeért. Mosolygott.

Külsőleg szintetikus, emberi bőrbevonattal látták el, melyek érzékelők millióit is tartalmazták. Ezek az agyba továbbították a jeleket, ami megfelelően feldolgozta őket, így egy ilyen robot ugyanazt érezte, mint egy ember, de neki volt egy előnyösebb tulajdonsága: ki tudta kapcsolni ezt az érzékelést, így akár forró dolgokat is megfoghatott. A bőr persze megégett, de egy belső nanorobot befecskendező – ami molekuláris méretű, előre programozott robotokat juttatott a testbe épített mesterséges vénákon át a megfelelő helyekre – ellátta a regenerálódás képességével is.

– Ö… – a férfi még mindig nem tudott megszólalni, tátogott, mozgatta nyelvét. Aztán rájött, hogy nem a nyelvével van a gond, hanem a tüdejével: beragadt a lélegeztető folyadék.

Erre a robotlány is rájött. – Áhhá, buborék – mondta mosolyogva, majd hátralépett egyet és hasba bokszolta a férfit.

Az ütés olyan erős volt, hogy Steve szinte megemelkedett; beszorult a levegője, majd amint újra lélegezni tudott, félökölnyi sárga cseppeket öklendezett fel, amik a homokba loccsantak.

– Nya, már jobb lesz – mosolygott a robot.

A férfi törölgette a száját, és megvetően nézett rá. – Igazán szólhattál volna, hogy ezt fogod tenni.

– Az nem jó, mert akkor felkészülsz, befeszíted a hasad és nem szakad fel a bubibííí – nyújtotta el hangját a mondat végén.

Steve nagyokat lélegzett. Most érezte igazán ki-be áramlani a levegőt.

A robotlány még várt néhány percet mosolyogva. Közben Steve lassan összeszedte magát; kiegyenesedett, nyújtózkodott, de ezután nyomban leroskadt a földre. Roppant fáradtnak érezte magát.

– Emlékszem rád, de nem tudom hogy hívnak – nézett fel a lányra, és köpött egyet a homokba.

– Thy vagyok. Én azonban nem emlékszem rád, és azt végképp nem tudom hogy hívnak.

(A nevet ejtsd: Tháj)

– Steve vagyok.

– Örülök a találkozásnak, Steve – arcán a mosoly még szélesebb lett, és zavarodottan integetett, mint egy kislány.

– Én is, Thy. Mit csinálsz itt?

– Semmi különlegeset, csak teljesítettem a belém táplált parancsot, miszerint meg kell várnom az első embert.

– Mióta vársz?

– Két hete aktiválódtam.

– Mennyit mutat a számlálód? Milyen év van?

– Nem tudom. Bedöglött.

Steve sóhajtott egy nagyot. Tőle se tudom meg, mennyit aludtam, gondolta.

– És te mit csinálsz itt? – Kérdezte Thy félredöntött fejjel, és hangja olyan bájosan csengett, hogy a férfi szinte azonnal megkedvelte. 

– Nem igazán tudom. Azt se tudom, mi történt.

– Hát, nagy csatabummbumm történt, bizony.

– De mikor?

– Sajnos az elemzési rendszerem is bedöglött.

– Az is? És még mi?

– Hát… igazából semmim nem működik rendesen.

Steve lemondóan megrázta a fejét, míg a robotlány egyre csak vigyorgott, de az eddigi elragadó viselkedésével szemben most roppant idegesítően. Egy pillanatra kedve lett volna felállni és lekeverni neki egy nagyot, hogy ezt fejezze be. De ezt talán nem kéne… Mivel ezen „B” kategóriás robotokat beépített harci egységekkel láttak el és akkorát ütöttek, mint az ipari áram, nem kételkedett abban hogy Thy lazán darabokra szedné. A robotika törvényt, miszerint nem támadhat semmilyen módon emberre, már nem minden esetben telepítették ezekbe. Ehelyett személyiségekkel és önfejlesztő programokkal ruházták fel őket, melynek következményeként egyszerűen békésen élni akartak; dolgoztak, tanultak, és betartották a törvényt. Bár mint mindig mindenben, ebben is akadtak kivételek…

Thy száján a széles mosoly kevésbé irritálóvá vált.  – Hihíí, megkedveltelek.

– Ez gyorsan ment, hisz még csak két perce találkoztunk.

– Igen, de te vagy az egyetlen ember itt.

Steve akart mondani valamit, de szédülés lett úrrá rajta, és a földre csuklott.

Thy eléje guggolt, arca aggódóvá vált. – Jól vagy?

– Igen – bólogatott egy perc múltán. – Meg kell találnom a legközelebbi települést!

– Miért?

– Mert fogytán a kajám és a vizem. Északra van, jártál már ott?

– Nem.

– Egyáltalán, jártál már ezelőtt valahol is? Vannak emlékeid?

– Nincsenek. Igazából, izé, semmire sem emlékszem a két héttel ezelőtti időkből, mivel csak most aktiválódtam, és a memóriám törlődött.

– Hol aktiválódtál?

– A homok alatt volt egy betemetett terem, onnan ástam ki magam.

– Értem. – A férfi felállt, és leporolta magát. –  Megyek abba a városba, jössz velem?

– Igen, igen – bólogatott örömtelien, mint egy gyerek.

Hirtelen feltámadt a szél, és homokot szórt rájuk. Steve az arcát takarta, félt, nehogy szemébe menjen a homok, mert akkor aztán meg is vakul átmenetileg. Thynak mindegy volt, bárgyún mosolyogva nézett bele a homoktölcsérbe.

Egy perc múltán a szél elült, a homok leapadt. Vártak egy kicsit nehogy újra feltámadjon, és mikor látták hogy ez nem történik meg egyhamar, megkezdték útjukat északi irányba, a két kilométerre lévő település felé.

Séta közben nem szóltak egymáshoz semmit. Steve mindig is kedvelte a robotokat, és most sem okozott gondot elfogadni egyet, főleg egy „B” kategóriást. Perceken belül úgy érezte, mintha évek óta ismerné – ami igaz is volt, csak az emlékek nem tértek még vissza. Thy csendes, barátságos viselkedése egy lihegő kiskutyára emlékeztetett, ami lesi gazdája minden mozdulatát, arcrezdülését, és megfelelő időzítésű arcon nyalással vigasztalni akarná.

Eközben gondolkodott, igyekezett magában helyretenni a dolgokat, melyeket érdekes arcmimikák követtek, mindezt Thy pedig mosolyogva figyelte, és szorosan mellette lépkedett.

Maguk mögött hagyták a komplexum maradványait, a légi és földi csata roncsait és egy végeláthatatlannak tűnő, vörös homokú sivatagban sétáltak. Steve ezen is meglepődött. Már emlékezett arra, hogy itt egy út terült el, hiszen ebbe a kisvárosba jártak ki vásárolni ezt-azt, na meg minden egyes rendelést oda szállítottak, nem közvetlenül a titkos komplexumba. De az útnak semmi nyoma, sőt még a magas sziklák is eltűntek, melyek néma őrökként szegélyezték az utat. De hova lettek? Talán a légicsapás ezeket is megsemmisítette?

Jó egy kilométert tehettek meg. Mindenütt csak a vörös homokot látták, egészen a látóhatárig; a messzeségben a szél emelt magas homokfüggönyöket időnként.

A hőmérséklet zuhanni kezdett, méghozzá rohamosan gyorsan; hideg fuvallatok támadtak fel, a felhők besűrűsödtek.

– Ez most erős vihar lesz – mondta Thy az égre nézve.

– Mennyire erős?

– Nekem nem vészes, de neked az lehet.

– Jó, akkor siessünk! Nemsokára ott vagyunk.

– Ez nagyon gyorsan jön ám. Pár perc és már semmit nem fogunk látni.

– Honnan tudod?

– Két hét alatt sok mindent megfigyeltem és memorizáltam ám-ám-ám.

Steve körbenézett. Jelen pillanatban semmiféle fedezék nem állt rendelkezésre ami megóvná őket. Nem maradt más választás: egy kicsit vissza kell menni, hogy egy repülőgép roncsban húzzák meg magukat.

Elindult, futva, a lány követte. Körülbelül kétszáz méter után egy testes, légpárnás jármű maradványai alá tudtak húzódni, és találtak egyéb fémelemeket, hogy egy rögtönzött óvóhelyet alakítsanak ki.

Nem sokkal később a szél – mint valami őrjöngő vadállat – tombolni kezdett, a lemezek közti résen befújta a homokot is, de szerencsére nem elemi erővel.

– Meddig tart egy ilyen vihar? – kérdezte Steve, és hátát egy fémelemnek támasztotta. Előtte Thy ült törökülésben, mosolygott, zöld szemei most jobban világítottak, és felsőtestét enyhén jobbra-balra ingatta, mintha valamiféle transzba esett volna. – Nem sokáig – mondta enyhe dallamossággal. – A leghosszabb idő is tizenöt perc volt.

Steve nem emlékezett arra, hogy a komplexumban töltött idő alatt akár egyszer is lett volna homokvihar. Sőt, a nap mindig sütött, ezért ítélték a napelemeket a leggazdaságosabb megoldásnak.

Most éppen hét perc telt el, a vihar pedig amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan maradt abba. A nap újra kisütött, a tovaszálló sötét felhők sebesen közeledtek a horizont felé.

Kimásztak a rögtönzött óvóhelyről, majd folytatták útjukat. A Nap pedig már szinte könyörtelenül tűzött…

Jó fél óra múlva a süppedős homokban sétálva elérték a várost…

Pontosabban a maradványait…

Akárcsak a komplexumot, a nagyjából egy négyzetkilométeren elterülő épületeket, tornyokat, utakat szintén mind porig bombázták.

Steve semmit nem értett a geológiához, nem tudta, mennyi időre van szükség, míg a homok ennyire befed valamit.

Egy kis domb tetején álltak, még Thy is ámuldozott, de csak a maga módján. Nem így Steve, akiben már világok omlottak össze. Egyre csak az kérdés járt a fejében, hogy mi történt a kráterrel és ezzel a várossal, és mennyi idő telhetett el a befekvés után.

Kellene valamiféle kommunikációs berendezés, gondolta. Ha sikerül szerezni egyet, akkor hallgathat valamiféle híradást arról, hogy melyik év van. Ehhez azonban be kell menni ebbe a városba.

– Kész vagy? – pillantott le a lányra.

– Mire? – az felpillantott rá zöld szemeivel.

– Hát, hogy bemenjünk. Kell valami rádió. Vagy van a fejedben?

– Van, de nem működik.

Steve sóhajtott. – Na, akkor irány befelé!

Lesétáltak a dombról, be a városba. Már jobban ki tudták venni az egykori út maradványait, ezeken pedig az antigravitációs és légpárnás járművek roncsait. Hatalmas kráterek – melyek füzérek módjára aláhulló bombáktól származtak – tarkították az utat. És sehol senkit nem láttak, csak a szél süvített, immáron hátborzongató módon, mintha a romok közt élőhalottak serege várna arra, hogy megegye őket.

A befekvés előtt is megszaporodtak a fémből készült, változatos formájú épületek, mert elhelyezésük sokkal egyszerűbb volt, ezáltal városok százait emelték a megduzzadt populáció elszállásolására. Ez az egyik ilyen volt.

Az épületek teteje és falai szinte elolvadtak, a széles út két oldalán a homok ezek tövében gyűlt össze, eltakarva vagy maga alá temetve a bejáratokat. Felmászni egy épületre pedig veszélyesnek nézett ki, mert a megfolyt fémelemek könnyedén felnyársalhatják az embert. A nap lenyugvóban volt már, hat óra körül járt, Steve pedig meglepődött hogy milyen gyorsan elszaladt az idő.

Nem sokkal később megláttak egy olyan járművet, aminek oldalához hozzáférhettek. Steve odafutott, Thy sebesen tipegett mögötte. Térdre ereszkedett és nekiállt két kézzel ellapátolni a homokot az ajtó közeléből.

Ez kis idő múlva szabaddá vált, a férfi ki tudta nyitni a mechanikus kilinccsel, és bemászott. Mivel az oldalsó üvegeket is homok borította, bent sötét honolt. Bekapcsolta a főmeghajtót. A kocsi zümmögve életre kelt, de a kijelzők azt mutatták, hogy mindössze öt percre elegendő energia maradt, melyet már indításra nem, de rádióadásra kiválóan lehetett használni.

Steve bekapcsolta a rádiót, és keresett a több mint háromszáz betáplált hullámsáv közt egy még élőt… de csak halottakra lelt.

Igyekezett műholdas kapcsolatot is létesíteni, de nem talált egyetlen műsorszórót sem. A műholdakat úgy tervezték, hogy egy idő után maguktól aláhullanak és elégnek a légkörben, de ehhez nagyon sok idő kellett. Édes istenem, mennyi ideig aludtam?

Kimászott a kocsiból. Ez reménytelen, gondolta. Be kell jutnom egy házba és ott keresni valamit.

Körülnézett. Ez a széles utca lehetett a főutca.  A fémépületek közt itt-ott templomok-, valamint különféle társasági helyek maradványai emelkedtek. Sok létesítmény energiaellátása a föld alatt elhelyezett úgynevezett óriás akkumulátorokból történt, melyet a felszínre helyezett napelemekkel töltöttek fel. De most úgy tűnt, hogy a napelemmezők a múlt részei lettek, a föld alatti energiacellák léte és üzemképessége pedig kérdésessé vált.

Elsétált a legközelebbi épületig, és belesett a megcsavarodott fémszerkezeteken át: homok lepett el mindent. Úgy vélte be tud mászni, és talán egy kis ásást követően hozzáfér valamihez.

– Gyere, bemegyünk! – intett Thynak.

– Jójó – bólogatott a lány.

Bemásztak, majd körülnéztek a házban, melynek falai szinte a felismerhetetlenségig szétolvadtak a tetővel együtt. Steve a fal maradékán megfigyelte az energiakábelek nyomait, és úgy gondolta, hogy ha a házhoz bármi olyan dolog tartozott, aminek energia kellett, akkor az ennek a közelében rejtezett.

Ásni kezdett, Thy pedig dudorászva segített neki. Steve hallójáratait kellemesen bizsergette a hangja, és észre sem vette, hogy szinte nem is érdekli egy ideig semmi.

Kis idő múlva meglelték a memóriaközpontot, mely mint a repülőgépek fekete doboza, viszonylag egyben maradt. Minden házhoz biztosítottak egyet, mely mindent ellátott, beleértve a havi számlák befizetését, a megfelelő hőmérséklet beállítását, élelmiszerek és alapanyagok megrendelését, esetleges háziállatok ki-be engedését, valamint a takarítórobotok irányítását.

Teljesen eltakarították előle és körülötte a homokot, majd Steve megpróbálta beüzemelni, de rájött, hogy a ház tulajdonosának hangmintája kell.

– Tudsz vele kezdeni valamit? – kérdezte Thytól, úgy gondolta, hogy talán elő tud állítani megfelelő hangszínt, és a rendszer aktiválódik.

– Megpróbálom. – Megköszörülte biomechanikus torkát, majd beszélni kezdett. – Egy-kettő.

Máris negatív visszajelzést kapott. Ezután folytatta próbálkozásait…

Tizenöt perc múltán feladta, mérgesen, hisztisen csapkodta a berendezést, de mindhiába.

Steve a homokban ült, eközben befalt egy újabb adag ételt és vizet ivott rá. Kissé émelygett, hiszen a kitudjamilyenhosszú hibernáció utóhatásai még nem múltak el teljesen, bár összességében szemlélve az ébredés után viszonylag gyorsan összeszedte magát. Ennél rosszabb is lehetne. Sőt! A megszaporodott hibernációs eljárások első éveiben nem egy alany meg is halt, de a technológia folyamatos fejlesztés alatt állt, így egyre hosszabb ideig tudtak befeküdni az alanyok, aztán a 2070-es évre pedig már készen állt az, ami a testeket akár kétszáz évre, károsodás nélkül is le tudta fagyasztani.

De azt nagyon remélem, hogy nem merítettem ki ezt az időkorlátot.

Az étkezés végeztével maga elé meredt, Thy pedig abbahagyta az előbbi mérgelődését és most kedvesen mosolyogva figyelte arcreakcióit. Sok robot olyannak minősült, mint egy odaadó barát, akinek bármi gondodat elmondhatod, de neki soha nincs semmi, és nem is kér cserébe soha semmit.

Steve kis idő múlva felállt, és a kék égre meredt a szétolvadt tetőn át. Esteledett. Vajon milyen szintre csökken a hőmérséklet?

– Milyen hideg van esténként? – nézett le a lányra.

– Üm… az elmúlt két hétben tíz fokra esett.

– Akkor keressünk egy kocsit!

– Jójó.

A széles főutcára léptek, és nekiálltak teljesen eltakarítani a homokot az előbbi jármű körül, hogy le tudjanak pihenni, ugyanis ez homokvihartól és akár esőtől is védett… bár ez utóbbinak semmiféle nyomát nem látták.

Nem sokkal később Thy egy nagyobb, oldalára borult lánctalpas teherautó félig betemetett maradványaira mutatott. – Ott nem lenne jobb?

– Esetleg szólhattál volna előbb is – torkolta le a férfi –, és akkor nem lapátolunk feleslegesen.

– Bocsánat – bűnbánóan lehajtotta fejét.

Átvágtak az úton, és körbejárták a kocsit. Az utasteret vagy rakodóteret egybeépítették a tömzsi vezetőfülkével, ami arról árulkodott, hogy a lánctalpak nem biztosítottak nagy sebességet. Oldalán – pontosabban a tetején – méter széles lyuk nyílt, ezen át másztak be. Odabent csak a behordott homokot látták, semmi mást. Bármit is szállított ez a jármű, azt elvitték.

Steve letette a táskáját a most padlóként szolgáló oldalfalra, majd leült, Thy pedig vele szemben.

Most nem érezte magát álmosnak, ezért míg rájuk esteledik, kis beszélgetést indítványozott.

– Na Thy, beszéljünk egy kicsit. Nem emlékszem pontosan arra, hogy milyen modulok vannak benned.

– Hmm…   – A lány annyira elmélázott, hogy a férfi azt hitte, le is fagyott az értelmezhetetlen kérdéstől, de mindössze csak öndiagnosztikát futtatott le. Néhány másodperc után válaszolt. – Társalgási modul, aztán főzési, aztán baráti, aztán szórakoztató, aztán harci.

– Harci?

– Igen. Nézd, nézd! – Felpattant, terpeszállásba állt, karjait oldalra tartotta és Steve legnagyobb megdöbbenésére alkarjának felső részéből karpengék lökődtek ki egy fémes csusszanás kíséretében. Ha ez még nem lett volna elég, világító zöld szemei vörösbe fordultak. Most már úgy nézett ki, mint egy harci robot: ezek régebben néhányszor elszabadultak, és szabályos hajtóvadászat kellett a lekapcsolásukra, mert egy ember nem vehette fel velük a versenyt, talán csak akkor, ha távolról lelőtte őket. Persze ez is csak abban az esetben sikerült, ha a robot analizátora nem jelezte ki, hogy egy fegyver célkeresztjének közepébe került. Több helyről kellett egyszerre lecsapni, csapdát is kellett állítani, egy szélsőséges esetben pedig a kis települést kiirtó robotra elektromos töltésű bombákat dobtak és így kapcsolták le. De ezek csak a legszélsőségesebb esetek voltak, melyek csak az első években fordultak elő, azóta soha semmi probléma nem történt velük.

– Remek – mondta Steve elismerően.

Thy visszahúzta karpengéit, szemeit visszaforgatta zöldbe, leült a földre és lábait maga alá húzta. – Nya, aztán, a főzési modulom megsérült, a szórakoztató teljesen kiégett, a társalgási pedig … hát… az sem a legjobb.

– Mennyi energiád van?

– Hmm, a diagnosztika azt mondja, hogy húsz évre, de pár cellám megsérült, ha ezeket kicseréljük, ez lehet akár hatvan év is.

– És egyáltalán, mitől sérültek meg a celláid?

– Azt nem tudom.

Steve mereven nézte a lányt, akinek arcán most ártatlan mosoly terült szét.

Míg ezeken gondolkodott, és Thy sem kezdeményezett új beszélgetést, elnyomta az álom…

Nem tudta mennyi idő telhetett el, de Thy rázta fel álmából hirtelen.

– Steve, gyere, gyere, ezt nézd!

Steve nem értette, mi folyik itt. Kabátjában, nadrágjában és csizmájában már bekapcsolta a fűtés üzemmódot, így nem fázott. Ásított, majd felállt és követte Thyt, aki a lyukban állt és kezével sürgette. – Gyere, Steve, gyere!

A lyukhoz lépett, Thy pedig kihátrált. Felnézett a csillagos égre. Gyönyörűen látott mindent; a tejútrendszer halványabb csíkja éppen kettéválasztotta az eget. Mivel ez a Nyilas csillagképen ívelt át, amiben a Nap december folyamán jár, így most a Nap az ekliptika átellenes oldalán sütötte a bolygó másik felét, valahol a Bika és Oroszlán csillagképek közül. Vagyis most körülbelül Május vagy Augusztus lehetett. Ám miért érezte nemrég, mintha kora ősz lenne?

De nem is ez volt az igazi furcsaság, hanem az, amire Thy felhívta a férfi figyelmét.

A házak maradékának egybefüggő felületére foszforeszkálós festékkel üzenetet írtak, melyet csak éjszaka lehetett látni:

„Vár benneteket Metropolis menedéke az egykori Chicago romjain! Kövessétek az északkeleti irányt!”

Steve eltátotta a száját. Metropolis nevű menedékhely? Ráadásul Chicago romjain?

Mi történt a világgal?

Thy a legközelebbi festéshez rohant, kezeit hátratette, szemei sárgába fordultak és láthatólag analizált. Steve melléje lépett és megvárta az eredményt.

– Csak hozzávetőlegesen tudom meghatározni az idejét. – Mondta a lány.

– És az mennyi?

– Úgy kábé húsz és harminc év közötti.

Steve megszédült. Nem emlékezett arra, hogy létezett volna bármiféle Metropolis nevű város, vagyis ha ez egy gyűjtőhely, akkor annak is fel kellett épülnie, de az mennyi idő? Ha mondjuk tíz év, akkor ez összesen máris harminc… Minimum…

Mivel ez utóbbi kérdésre nem akart túl magas számokat hallani, azt igyekezett tudatába vésni, hogy csak ennyi ideig aludt. Bár ezzel is nehezen birkózott meg…

– Odamegyünk? – kérdezte Thy izgatottan, ezzel visszahozta Steve-et a révedésből.

– Igen – vágta rá a férfi határozottan. – Északkeleti irány… hmm. Ugye a szenzoraid tönkrementek, de remélem azért tudod, hol az északkeleti irány?!

– Persze, persze.

– Jó. Akkor reggel indulunk.

– Miért nem most?

– Mert még pokolian érzem magam. És éhes is vagyok.

Ezzel visszament a kocsiba és bekapcsolta az utolsó előtti önmelegítős konzervet. Míg falatozott, üres tekintettel meredt maga elé.

Az evés végeztével elfeküdt és gondolkodott. Metropolis. Kik építették? És mikor? Hányan élhetnek ott? Míg ezek a kérdések cikáztak a fejében, elnyomta az álom…