Következő novellánk Étám Sokit: Kétélű penge című munkája.

Kétélű penge

            Csillagos este volt, a Nagy Medve olyan tisztán szikrázott, mintha a tengeren lettünk volna. Pedig csak a szokásos, évi vakációnkon voltunk Arthurral. Mindig arra a kis eldugott helyre megyünk, fenn a hegyekbe, nem messze New Galderon-tól. Egy kis ház, pár plazmateleppel, konyha, lég kondi, és persze nagy hatótávolságú átjátszó állomás, így bármikor el tudnak minket érni a Marsról. Így augusztus felé elvileg sok hullócsillagot kellene látnunk, de miután a Mars Konzorcium feldolgozta az aszteroidamezőt, már csak a megszokott csillagjaink voltak fenn az égen.

            Egy kockás pléden feküdtünk, Arthur épp mesélte ezeréves történeteit arról, hogy milyen volt a Mars kolonizálása, hogy építették fel az első kupolavárosokat. Valahogy mindig megfogott, ahogyan beszélt ezekről a dolgokról. Talán, e miatt a lenyűgöző stílus miatt mentem hozzá. Az esküvőnk a marsi Szent Péter Bazilikában volt, ami a cég ajándéka volt Arthurnak. A szakmában ő volt a legjobb, nála jobb kupolagépészt nem hordott magán se a Föld, se a Mars. Így kijárt neki a jóból, de leszögezem, nem e miatt mentem hozzá. Egy idő után mikor már kezdett lehűlni a levegő, bementünk, majd főztem egy kis vacsorát, addig Arthur bekevert egy-egy Pina Coladat. Istenien tudta elkészíteni. Vacsora után, megnéztünk egy holofilmet, majd lefeküdtünk aludni. Az este különösen csendes volt, sem egy sikló zaja, sem egy kontinelé. Csönd uralkodott az egész tájon.

●

            Mr. Col fel-alá járkált a hídon, próbálta gondolkodásra bírni magát, de csak a történtek jártak az eszében. Már csak heten maradtak, és sikerült bezárkózniuk a hídra, de fogytán volt a lőszerük. Kívülről hallani lehetett a kitines lábak kopogását, a pengeéles agyarak nyikorgását, de mind hiába, mert a híd ajtaja titán ötvözet volt, így nem tudták áttörni egy könnyen. Már két napja állandó harcban álltak az Avalanche fedélzetén. Mikor elhaladtak egy féregjárat mellett, valami lyukat ütött a hajó burkon, és a lyukon keresztül lények sokasága mászott be a hatos szint és a nyolcas szint között. Először csak kisebbek, körülbelül egy méter magasak, hatalmas karmokkal, amiket előszeretettel használtak, bármi ellen. Persze lezárták a szinteket, de az idegenek egyre többen lettek, és pár létfontosságú berendezést megrongáltak. Az ellencsapás, bármilyen elszántak voltak is a katonák, csak még több olajat dobott a tűzre. Megjelentek másfél méter magas, karmok helyett két hatalmas csontpengével rendelkező, mérgező sav-köpő idegenek. Ami az ellenállásból maradt, azt inkább lehetett volna nevezni húsködnek, mint holttesteknek. Nem volt egy szép látvány. A hídhoz vezető út még szabadvolt, így el tudták érni, de már csak heten a hatvanháromból.

            Az Avalanche már csak egy órányira volt a Földtől, ahol a Nemzetközi Űrállomás majd kihúzza őket a bajból. Mr. Col ebben reménykedett. Eddigi útjai során mindig megoldották az aktuális problémát. Miközben ezen járt az esze, hirtelen elment az áram, csak a vörös szirénák villogtak azon a monoton módon. Pár másodperc és bekapcsolt a tartalékgenerátor, de mindenki tudta mit jelent ez. Az idegenek, nem holmi, vad, ösztön alapján működő lények, hanem gondolkodnak. Szerencsére a pilóta még uralta a gépet, mivel a hajtómű antianyag reaktora közvetlenül a fúvókák mögött volt, a fúvókákat pedig csak kintről lehet elérni.

-         Figyelem! – harsogta a pilóta rekedt hangján – Már csak egy óra az űrállomás, de csak a tartalékrendszerek működnek, így jóval nehezebb lesz a dolgunk. Nincs automatadokkolás, így valószínű egy hangárba terelnek minket.

-         Ez nem veszélyes? Mármint a hajón lévő idegenek miatt. Nem hiszem, hogy csak úgy simán beengednek, mintha csak megsérült volna a zsilip. – mondta Mr. Col.

-         Van egy elkülönítő zsilip is, amiről nincs összeköttetés az űrállomással. Reméljük, hogy semmi probléma nem lesz és ezek a nyálkás lények sem nyírnak ki minket addig.

●

            Vagy hajnali három lehetett, mikor az átjátszó állomás elkezdett sipítozni. Erre bárki felébred, kivéve Arthurt, mert ha ő egyszer elkezd aludni, még egy ágyúval sem lehet felébreszteni. Szépen lebattyogtam a lépcsőn, majd felvettem a kagylót. Arthur főnöke volt, Jim. Mintha megveszett volna úgy beszélt. Hablatyolt valamit, gyorsan hadarta a szavakat. Lecsitítottam majd megkérdeztem tőle mi a fene baja van, hogy ilyenkor keres minket.

-         Bian, teljes a káosz. Hatalmas a harc az utcákon, betört a kupola, idege lények mászkálnak, és mindenkit lemészárolnak akit elkapnak.

-         Tessék? – kérdeztem meglepetten – Ez kicsit hihetetlen, még akkor is ha csak Arthurt szeretnéd szívatni!

-         Ez most halál komoly! Azt hiszed viccelek? Csak hallgasd egy picit mi folyik az utcán.

A kagylóban hörgés, sikoltozás és lövések sora fogadott. Túl igazinak hallottam, és tudtam ez nem film. Érezni lehetett a sikításokban, hogy ott tényleg meghalnak emberek. És nem akárhogy. Szörnyű kínok között. Még szerencse, hogy Jim visszavette a kagylót.

            - Próbálunk eljutni a hangárokig, de lehet, hogy nem sikerül. Kérlek, mondd meg Katenek, hogy bármi is történik, én szeretem. Sajnos nem veszi fel a telefont.

Ezt szinte remegve mondta a kagylóba, majd kérte Arthurt. Erre felmentem és nem meglepő módon Arthur még mindig aludt. Felráztam nagy nehezen, majd mondtam neki, hogy Jim keresi és nagyon gyorsan le kéne mennie.

-         Ugyan már. Biztos valami hülyeséggel hívott – dörmögte álmos hangján.

-         Nem! Ez most halál komoly. Tényleg életek forognak kockán!

Egy szempillantás alatt Arthur már lenn beszélt Jimmel. Én csak néztem őt. Látszott rajta a megrökönyödés, mikor Jim kitette a kagylót az utcára. Engem megint elfogott az az érzés, ami először. A halál most jelent meg az életemben először. Mikor letette a kagylót Arthur, rám nézett és csak ennyit mondott:

-         Csomagolj, megyünk Washingtonba.

●

            Az Avalanche elsüvített a Hold mellett, majd próbált fékezni, de a hajtóművek felmondták a szolgálatot. Az idegen lények valószínűleg megtalálták a módját, hogy kell hatástalanítani a reaktorokat. Mr. Col és a többiek is feszülten figyelték a pilótát amint próbálja felvenni a kapcsolatot az űrállomással. Teltek a percek, de semmi, majd egy recsegő hang megszólalt a hangszóba:

-         Itt Emerson ezredes a Nemzetközi Hadseregektől. Már tudjuk mi a helyzet, nem kell ismertetniük. Amit el kell mondjak maguknak, hogy a Marson is hasonló a helyzet, mint a hajón, csak ott nagyobb a pusztítás. Ha tudnak, menjenek az elkülönítő hangárba, ott várja magukat két tengerészgyalogos osztag és egy vadászszázad, hogy leszedjék potyautasokat.

-         Uram itt Brian Gates az Avalanche kontinel pilótája. A navigáció és a hajtómű nem működik. Ha bevontatnának minket az lenne a legjobb.

-         Hát megpróbáljuk, de ilyen sebességnél nem mondhatok semmi biztosat, csak azt, hogy kapaszkodjanak. Emerson vége.

Mind a heten elhelyezkedtek a székekbe, majd várták a lassulást. Közben egy hatalmas robajjal maghajlottak a titánajtó pántjai. Hallani lehetett, hogy a csontok eltörtek, karmok letöredeztek az ütközéstől, majd újra és újra próbálkoztak, de át nem tudták törni a titánt. A kontinel elkezdett rázkódni, majd egy halk, recsegéssel teli hang válaszolt a rádión:

-         Itt Emerson. Nem tudtuk megfogni magukat. A vadászokat mind felrobbantották. Az Avalanche volt. Úgy tűnik átvették z irányítást, vagy ők lőttek nem tudom. Most minden erőnkkel meg kell védeni az űrállomást, mert jönnek…. Remélem szere….érnek maj……föld…..Emerson kil…..

Az interferencia elnyomta az ezredes kétségbeesett hangját. A levegő kezdett felforrósodni, a hőpajzs levált, már csak a szerencsében bíztak.

●

            A kocsiban ültünk és nem szólalt meg egyikünk sem. Azt gondolná az ember, hogy ez csak a vásznon lehetséges. Ahogy elnéztem Arthurt, nem nagyon figyelt a vezetésre, máshol járt az esze.

            - Nyugodj meg, édes. Nem lesz semmi baj. Biztos megoldjuk valahogy. És ha kérhetném, koncentrálj a vezetésre, mert már így is százkilencvennel mész.

            - Jól van, bocsánat. Csak még nem tudom felfogni, hogy Jim valószínű meg fog halni. Amit elmondott nagyon komoly. Áttörték a kupolát is, pedig az egy ötös erősségű ionvihart is kibír!

Hangjában érezni lehetett a kétségbeesést. Soha nem láttam ennyire zaklatottnak. Rátettem a kezemet a vállára, majd amennyire engedte hozzábújtam. Erre egy kicsit megnyugodott, visszavett a sebességből is. Hírtelen egy fénylő pontra lettem figyelmes. Erősen világított, majd a pontból, egy kontinel izzó alakja formálódott ki.

-         Arthur, az nem egy kontinel ott? Ha jól látom, zuhan. – mondtam, de a szemem nem tudtam levenni a gépről, egyszerűen szép volt. A lángcsóva, amit húzott, különösen piros volt, majd megláttam benne egy kis kéket, majd a végén zöldet.

-         De, és meglehetősen gyorsan zuhan. Valószínű nem működnek a hajtóművek. Remélem, nem az autópálya közelébe zuhan le, mert akkor mehetünk vissza New Galderonig.

Majd mikor a hegy mögött elvesztettem a szemem elől, észbe kaptam. Vajon mért zuhanhatott le. Reméltem nincs köze a Marson történtekhez.

●

            Mikor Mr. Col kinyitotta a szemét, mindenhol tüzet látott. Jobban körülnézett, majd észrevette, hogy a pilóta halott, csak hárman élték túl a zuhanást. Kikapcsolta a biztonsági övet, majd megnézte közelebbről a titánajtót. Kezében remegve fogta U-235-ös gépfegyverét. Tudta, hogy az egész kabin titánból van, így a fülke - ami mellesleg elég nagy volt akár hatvanhárom embernek is – alig sérült meg. Az orrnál kitörtek az ablakok, és egy lyuk keletkezett a hőpajzs helyén. Összeszedték az összes muníciót, majd kimásztak a résen. A kinti táj, akár a felperzselt föld, mindenhol égő bokrok, fák. A kontinel körül hatalmas kráter tátongott. A föld a megszokott barna helyett, itt korom fekete lett. Eltávolodtak a hajótól, hogy jobban meg tudják vizsgálni, mi is történhetett. A látvány elképesztő volt. Az Avalanche fele köddé vált, a másik fele pedig ott égett ahol tudott. Kicsit körüljárták a hajót, és megláttak egy hatalmas lyukat, ami a törzs egész oldalán végigfutott. Szabályos kör alakú darab hiányzott a hajóból. Bármi is volt ami áttörte, vagy megette, elégett a légkörbe való belépés során. Abban már csak reménykedtek, hogy a dekompresszió kiszippantotta az összes idegen lényt a hajó belsejéből.

            Ekkor valami szörnyű sikolyt, vagy valami ahhoz hasonlót hallottak, és a kontinel leszakadt végéből előmászott egy tucat nyálkás, kitines lény. Egyik másiknak hiányzott a lába, valamelyiknek pedig a csontpengéiből tört le egy darab. Mr. Col csak nézte a lényeket. Nem hitte volna, hogy az emberiség első találkozása az idegenekkel ennyire véres lesz. Valahogy nem illett bele, a Hollywood-i filmekbe, ahol zöld kis emberkék jönnek és kísérleteznek velünk. Ez kifejezetten mészárlás volt. Gondolataiból az egyik férfi rázta fel, aki hevesen rángatta, hogy ne csak dísznek használja azt az U-235-öst. Meghúzta a ravaszt, és már csak azt látta, hogy egyre kevesebben lesznek az idegenek. Minddel végeztek, de ez a lőszerük háromnegyedébe került. Majd elkezdtek futni az erdő felé, ami még nem lángolt. Szinte biztosra vették, hogy már futottak vagy egy kilométert, így az egyik férfi javasolta, hogy álljanak meg.

-         Nos, engem Frednek hívnak. Azt javaslom vitassuk meg, hogy hogyan tovább, mert a végtelenségig futhatunk ezekben az erdőkben, ha nem tudjuk merre megyünk. Én nem ismerem ezt a helyet, mert Londonban élek. Maguk?

-         Én Barney vagyok, és egyet értek veled Fred. Már ha tegezhetlek.

-         Ilyen helyzetben ez a legkevesebb – válaszolta, de feje állandóan mozgott. Hol ide, hol oda fordult.

-         Én már jártam erre felé, igaz elég keveset láttam az ablakon keresztül, hogy hol vagyunk, de szerintem valahol Virginiában lehetünk, mert közel láttam Keleti partot.

-         Én Samuel Col vagyok, és igazad van Barney. Valahol a Monongahela nemzeti parkban lehetünk. A hegy ami tőlünk balra volt, azon túl van a nyugati partra vezető autópálya. Nekünk most dél felé kell menni, és elérünk valamilyen utat.

-         Javaslom, legyél Te a vezetőnk, mert ahogy látom Te képbe vagy, és ahogy láttalak lőni, tippem szerint katona voltál – szólt Fred.

-         Tengerészgyalogos voltam, de leszereltem. Na induljunk! És bármi gyanúsat hallasz, látsz, szólj, mert ki tudja megöltük-e mindet, vagy még a jav hátra van.

●

Már vagy egy órája mentünk, mikor odaértünk a hegyhez, ahol a kontinelt láttuk lezuhanni. A táj a hegy előtt a megszokott, esti, inkább éjféli táj volt. Az ég még mindig tiszta volt, a csillagok fénye viszont kezdett halványodni mivel a Nap már kezdett előbukkanni a keleti horizonton. Ez a mozzanat mindig gyönyörű látvány, reméltem oldja majd ezt a feszült helyzetet. De amikor a hegy lábánál haladtunk, valami vöröslött a fák felett. Hatalmas tűz égett, és szerencsétlenségünkre az erdő tele volt fenyővel. A lángok csak úgy röpködtek egyik fáról a másikra. Mintha maguktól gyulladtak volna fel a fák, és nem a szél hordaná a tüzet. Gondolom nagy lehetett a szárasság, mielőtt ideérkeztünk volna. Sajnos a Marson nem esik semmi, hiszen senkinek sincs szüksége esőre, mert a kupolavárosokban a növényzetnek saját öntöző rendszere van. Nagyon szeretem az esőt, megnyugtat. Persze valamikor tele van vele a hócipőd is, de alapjában véve, egy kellemes dolog.

Miközben mentünk az égő erdő mellett, hírtelen valami elénk ugrott. Arthur próbált fékezni, de megint nagysebességgel ment, és nem tudott lefékezni. Bármi is volt az szétkenődött a motorháztetőn és az ablakon. A szélvédőt beterítette a vér, szinte alig lehetett kilátni az ablakon. Arthur megállt, majd kiszálltunk a kocsiból. A kocsinak szerencsére nem lett semmi baja, mert a legújabb modellt kaptuk a cégtől, amin vannak nanorobotok, amik megjavítják a sérült elemeket, a másodperc törtrésze alatt. Először azt hittük valami őzféle ugrott elénk, de a hűtőrácson valami szokatlan volt. Kitines lábnak tűnt, amin hatalmas tüskék voltak. Ilyet még életemben nem láttam. Egyszerre volt bámulatos, és rémisztő.

-         Arthur ugye ez nem az amire gondolok. Jim ilyennek írta le az idegeneket. Úristen, már ide is elértek. Menjünk innen! Gyorsan, a katonasághoz, vagy nem is tudom. Arthur…

-         Nyugodj meg! Máris indulunk. Meg sem állunk Washingtonig.

Gyengéden magához szorított. Éreztem, hogy a szívem csak úgy kalapál, Arthuré pedig normális. Annyira jó, hogy vele lehetek. Nem tudnám elképzelni az életet nélküle. Beültünk az autóba és elindultunk. Most már nem érdekelt, ha gyorsan mentünk, sőt örültem is neki. Még mindig ziháltam, nem tudtam belenyugodni abba, hogy a Marson mi folyik. És elértek minket is. Remélem Jim jól van és felszállt valamelyik gépre. Vele már nagyon jóban voltunk, ahhoz képest, hogy Artur nem szívleli a legtöbb munkatársát. Jimmel együtt tervezték meg a Marson az Arc Kupolát. Azóta ez a legfelkapottabb hely Marson. Az a hihetetlen csoda, hogy a természet egy arcot formált a Marson kőből, lenyűgöző.

            Úgy egy tíz perce mentünk, amikor villogásokat láttunk az erdőből. Mintha valaki egy rendszertelen S.O.S. jelzést akarna küldeni valakinek. Később hang is párosult mellé. Jól lehetett hallani a ropogást. Lőttek valakire, majd hírtelen két férfi vágott ki az erdőből. Mind a kettőnél egy hatalmas géppisztoly, amivel be-belődözgettek az erdőbe. Egyikük észrevett bennünket, és ordibálva az útra állt, közben folytatva a tüzelést. Arthur beletaposott a fékbe. Éreztem, hogy a biztonsági öv belenyomódik a mellkasomba, a levegő ami volt a tüdőmbe egyszerűen, önkéntlenül kiáramlott a számon keresztül. Fájdalmas egy megállás volt, a biztonsági öv helyén váraláfutásom lett. Úgy néztem ki, mintha én lettem volta G.I. Jane. Arthur utasított, hogy maradjak a kocsiba, és zárjam be az ajtókat. Kiszállt, majd intett a két férfiaknak, hogy siessenek az autó felé. Szörnyen néztek ki. Az egyiknek, hosszú loboncos haja volt, kezében a fegyvert görcsösen rángatta, látszott rajta, hogy nem mindennap van fegyver a kezében. Fején egy halvány karcolások, és egy csík alvadt vér éktelenkedett. Viszont a másik férfi, aki magasabb volt a az előzőnél, magabiztosan fogta fegyverét, tekintetén látszott az idegesség, vissza-vissza tekintett az erdő felé. Neki egy súlyosabb sebe volt a kezén, úgy láttam, valami megkarcolhatta, jobban mondva mintha egy medve leakarta volna tépni a karját. Ezt egy szorítókötés védte, de még így is folyt belőle a vér. Arthur gyorsan elindult a vezető oldal felé, intett, hogy nyissam ki az ajtókat. Közben a két férfi utána indult, majd még visszanézett a magasabbik, és beszálltak az autóba. Még be sem csapódtak az ajtók, már el is indultunk.

-         Uraim, ő itt a feleségem Bian. Kérem, mondják el részletesen mi is történt.

-         A nevem Samuel Col – szólalt meg a magasabbik - és a társam Fred Smith. Az Avalanche kontinelen utaztunk. A Mars és a Föld között félúton valami rátapadt a hajóra, és idegen lények jöttek be. Majd lezuhantunk és a hatvanhárom utasból a földet érést csak hárman  éltük túl, de sajnos amint láthatják egyikünket elkapták.

-         Értem. Mi kaptunk egy hírt, hogy a Marson is ott vannak ezek a valamik. Áttörték a kupolát is. Mivel támadtak?

-         Hát ezt elég nehéz megmondani – felelte Fred – Némelyik savat köp, a másik amivel találkoztunk pedig egyszerűen megesz. Ja és nem beszélve arról, hogy nagyon sokan vannak. Csak úgy jönnek, mintha a föld alól jönnének ki. Aztán mi marad az emberből, csak húsköd. Milliónyi cafatok. – Ezt már nagyon hangosan, és rettegve mondta. Valószínű sokkos állapotba kerülhetett, amit teljesen megértetem. – Majd, ha ez nem lenne elég, látni miként lesz az emberből húscafat…

-         Fred, elég!

Ekkor már nem bírtam tovább. Belegondoltam, amit ez a Fred nevezetű ember elmondott. Az ilyet még hallani is rossz, hát még elképzelni. Egyszerűen kirobbant belőlem a sírás. Ilyen még nem történt, általában uralkodni szoktam önmagamon. De a mostani eset, az merőben más volt. Jim, ami a Marson történt, és erre még ez is. Ezek után nem hallottam a beszélgetésből sok mindent, csak egy-két mondatot.

            Már vagy egy órája mentünk, de senki nem beszélt. Az útirány Washington volt. Mellettünk egy egész sor katonai jármű haladt el, mert Arthur jelentette az esetet a katonaságnál. Remélem gyorsan lerendeződik ez az eset, mert ha mindaz amiket hallottam nem lesz egy szép világ, és tekintetbe véve azt, hogy nem tudni hányan vannak, és jönnek-e többen? Eddig elég kilátástalannak láttam a helyzetet. Ahogy mentünk tovább, Mr. Col-nak elkezdett jobban vérezni a sebe, így meg kellett állni, hogy ellássuk a sebét. Nagyon csúnyának tűnt, de ha nem láttuk volna el le kellett volna vágni. Miközben kötöztem a sebét, azért én, mert nekem volt valamennyi tapasztalatom, mivel önkéntes voltam egy kórházban. Szerettem a betegekkel beszélgetni, mert oldotta a feszültséget. De foglalkozásomat tekintve nem orvos voltam, hanem gazdasági tanácsadó. Tudom, elég nehéz összeegyeztetni ezt a két dolgot, de hát mindennek nem lehet értelme. Szóval kiderült, hogy Mr. Col hasonló körökben mozog, mint Arthur. Csak éppenséggel, ő gépeket készíttetett, tervezett, de szolgált az Eurázsiai háborúban is. Ez a háború volt az emberiség legvéresebb háborúja, igaz a mostani lehet, hogy véresebb lesz, már ha marad emberiség.

 Amikor Kína és Oroszország összefogott, hogy kisajátítsa Indiát, Indonéziát, és Kelet–Európát, Amerika, Európa, és még pár Közel-Keleti ország összefogott ellenük. Mindenki azt hitte, hogy az Oroszokat gyorsan megverik, mivel Amerika nagyon sokat fejlődött a haditechnikában kétezer-tizenöt és kétezer –húsz között, míg az Oroszok nagyon lemaradtak, mert akkor tájt voltak náluk a függetlenedési harcok. Már rég nem az a nagyhatalom volt, mint a huszonegyedik század elején. Miután átálltunk nem fosszilis alapanyagú üzemanyagra, gazdaságilag megingott a Közel-Kelet, és az Oroszok sem bírták ki a válságot. Aztán szép lassan helyreállt a gazdaság az egész világban. És kétezer-negyvenötben el is kezdődött a háború. Meglepte Amerikát és szövetségeseit, hogy Kína mekkora erővel bírt. Hadserege elérte a másfél millió főt, és emellé technikában is majdnem utolérte az USA-t. Mindenki azt hitte azonnali, totális atomháború kezdődik. De nem így történt. Rájöttek, a háborúzó felek, hogy jobb, ha nem vetik be az atomfegyvert az elején. Mindenki reménykedett a mihamarabbi békés megoldásban, de csak nem jött el. Kína és Oroszország elfoglalta India teljes részét, és Indonézia legfontosabb részét. A szigeteken véres harcok folytak, mert a védekező Kínaiak jól elrejtőzködtek, akár a vietnámi háborúban a viet-kongok. A rakétatámadások, emberek százainak a halála, tankok robbantása szinte mindennapossá vált. Még a csapból is a háború folyt. Úgy tűnt a kínaiak befejezik a háborút, hiszen minden próbálkozást visszavertek, amivel a – nevezzük jó fiúknak őket – próbálkoztak. Ez Kínának hat évébe telt, hogy ezt elérje. Kelet-Európában az oroszok ugyan úgy tartották magukat, de nem tudtak előrébb menni Romániánál. Úgy tűnt Kína nyeri a háborút, de az arabok kifejlesztettek egy új vadászgépet. Ez a gép volt az első, ami álcázva tudott repülni. A fizikáját nem értem, de valahogy sikerült nekik. Persze a szövetségeseik is megkapták a terveket, így könnyű szerrel visszaverték Kínát, és az Oroszokat. Sok ember halt meg ebben a háborúban, de az ENSZ drasztikus lépéseket változtatott a világ politikájában, így már nem volt több háború.

Beértünk Washingtonba. Az út közben csak néhány szót beszéltek az esetről, tekintettel voltak rám. Kedves volt tőlük, hiszen tudtam, hogy vagy ezernyi kérdése van Arthurnak és Mr. Col-nak is. Bennem is voltak kérdések, de nem tudtam kinyögni semmit. Amint kinyitottak volna a számat, egy hang sem jött ki a torkomból. Egyszerűen nem bírtam beszélni. Kavargott a fejemben az a sok kép, amiket elképzeltem. Arthur elvitt a lakásunkra, majd egyedül hagyott, mert be kellett mennie a hivatalba. Mr. Col szintén vele ment. Fred pedig haza ment a családjához, persze csak miután a katonaság kihallgatta. Én vettem egy forró fürdőt. Vagy két órán keresztül ültem a kádban és próbáltam ellazulni. Közben az estére gondoltam, hogy mennyire jó volt, és eszembe jutott, hogy lehet, hogy ez volt az utolsó együtt töltött éjszakánk. Bekapcsoltam a holosugárzót és a hírekre kapcsoltam. De nem kellett volna. A hírek tele voltak a történtekkel. A képek sokkolóan hatottak, amiket a Marson készítettek. Nem volt olyan utca, amin nem lett volna vér, valamilyen leszakadt végtag, vagy egy-egy idegen holtteste. Szörnyen néztek ki. A legkeményebb science fiction–ben sem láttam ilyen undorító lényeket. Nyálkás, kitines páncéljuk volt. Hátukon körülbelül fél méteres tüskék voltak, bár nem mindegyiken. Egyik-másiknak pedig skorpiószerű farka volt, melyen valami nyílás lehetett, mert folyt belőle egy maró folyadék. Nem bírtam tovább nézni a híreket, mert az utolsó arról szólt, hogy a Földre is eljutottak egy lezuhant kontinelen keresztül. Ez volt az a gép amit láttunk. De semmi többet nem mondtak. Hogy hányan lehetek, vagy hányan élték túl a zuhanást, nem tudni. Úgy négy óra felé jött meg Arthur. Nagyon feldúltnak tűnt, de ez teljesen rendbe is volt. Elmesélte milyen híreket kapott, mik a fejlemények. Egy perc alatt rám tört a sírás. Arthur pedig csak mondta, mert hallani akartam mik is a pontos hírek. Mikor befejezte gyengéden átkarolt. Gyengéd volt, és mégis erős. Az este folyamán csak így ültünk, majd olyan tíz felé elmentünk aludni. Nekem altatókra volt szükségem, mert nem bírtam lehunyni a szemem. Állandóan villogtak a fejemben azok a képek. Majd szép lassan egyre tompult minden, és már nem villogott semmi, csak a tiszta sötétség maradt. 

Másnap szükségállapotot rendeltek el, így nem mehettünk ki az utcákra, de igazat megvallva senki sem akart. A tévében még mindig a megrázó képeket vetítették le szinte az összes csatornán. Csak a gyerekcsatornákon maradtak meg a mesék, hogy a gyerekeknek ne kelljen látniuk a képsorokat. Ezek mellett zavargások törtek ki, mindenki fel akarta vásárolni a boltok készletét, amit tud, vagy ép ellopni. A katonaság viszonylag gyorsan, egy nap alatt kezelte a helyzetet. Ám a mi a hírekben volt az csak a jéghegy csúcsa. Nem mondták el a teljes igazságot. Azt, hogy az idegenek napról napra többen lettek, építményeik voltak, és az űrből is jöttek szép számmal. Ezt mind Arthurtól tudom, mert megmozgatta kicsit a kapcsolatait. Amennyire tudtam hallgattam amit mond, de az egész még mindig hihetetlen volt. A mi fejlett civilizációnkat, egy látszólag fejletlenebb faj megtámadja, napok alatt áttöri a bomba biztosnak hívott védelmünket. Persze erre nem voltak felkészülve, hogy idegen lények, akik savat köpnek, eljönnek és tönkreteszik a világunkat. De megtörtént, ide jöttek.

Így telt el pár nap, ezen gondolkodtunk, és figyeltük a fejleményeket. Aztán egyik nap az a fura fickó, Samuel Col kopogtatott az ajtón, egy katonai őrjárat kíséretében. Látszott rajta, hogy már több napja nem aludt, és bűzlött kicsit a harctoktól. Bementünk a nappaliba, és én főztem egy jó erős feketét mindenkinek. Míg én kinn voltam a konyhába, valami hihetetlen halkan beszéltek. Sehogy sem tudtam kivenni mit mondanak, de valami titkos dolog volt.  Visszamentem kezemben a kávéval, leraktam az asztalra, majd leültem.

-         Arthurnak már mondtam, de úgy érzem magának is szólnom kellene az esetről. – dörmögte mély és rekedtes hangján Mr. Col.

-         Miről lenne szó? – kérdeztem, és valahogy megéreztem nem lesz jó amit mond. Látszott rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat, de nem igazán találta, de elkezdte.

-         Szóval Jim Hayor-ról van szó. A marsi helyzet végleg eldőlt. Sajnos a kupolavárosok mindegyike megsemmisült, és egyetlen egy hajó tudott csak elmenekülni, de az a Föld közelében elvesztettük. Sajnos nem élte túl…

-         Nem hiszem, hogy ezért jött, szóval térjen a lényegre. – szakítottam félbe, mert nem szeretem, ha a nyilvánvaló dolgokat magyarázzák el nekem. Tudtam, hogy Jim meghalt, hiszen a hírek pont eleget mondanak ahhoz, hogy tudjam mi is a pontos helyzet.

-         Elnézést, de nem akartam egyből a közepébe vágni. Akkor, hogy a tárgyra térjek, szükségünk van Arthurra Mrs. Pike. De sajnos egy nagyon titkos helyre kell elvinnem őt, és maga nem jöhet velünk, túl veszélyes. Tudom nehéz lehet magának, de ezt a fönti fejesektől kaptam. Arthurnak kulcsfontosságú szerepe van.

-         Mégis mi? Mert Arthur nem gyárt fegyvereket, nem volt katona, akkor miért kell elvinniük? – kicsit felháborítónak találtam, hogy így kezelt. – És ne mondja nekem, hogy titkos, mert azért igazán elárulhatná, mért láthatom talán utoljára a férjemet.

-         Ezt megmondhatom, de csak egy bizonyos mértékig. Tudta, hogy az a cég, ahol Arthur dolgozik, katonai fejlesztésekben is benne van? És ennek a részlegnek Jim Hayor volt a feje, de mivel ő már nem élhet közöttünk Arthurnak kell átvenni a helyét. Bizonyos dolgokban nagyon fontos kutatási szerepe van. Jómagam is ebben a csapatban dolgozom, de nagyon kevesen vagyunk. Nehéz idehozatni bárkit is Európából, vagy a Közel-Keletről. Viszont csak is tudósok jöhetnek. Ez a szabály, és eben a helyzetben ezt nem hághatjuk át.

-         Értem. – mondtam ki teljesen notórikusan, de még nem fogtam fel, hogy mit is mondott. Majd amikor távozott intett Arthurnak, hogy van öt perce.

Miután kiment, és az ajtó becsukódott, Arthur megfogta a kezem, és halkan azt mondta:

-         Nem lesz semmi baj. Azt mondta egy-két hét és itthon is leszek. Nem tart majd sokáig ígérem. Majd hívlak ha tudlak, de ami fontos, tedd azt amit mondanak a hírekben, vagy amit bárhol. Ne nagyon menj ki az utcára, veszélyes, mert közel vannak Washingtonhoz. Élelem van, mert a pincében felhalmoztunk egy keveset. És ami a legfontosabb foglald el valamivel magad, jó?

-         Jól van. – bólintottam, majd elbúcsúztam tőle. Ő szinte azonnal kiment és hallottam, ahogy a Hummer motorja felbőg, majd elhajt.

Leültem a konyhában és főzni akartam egy teát, de ebben a pillanatban nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy egyedül vagyok itthon. Mért pont velem történik mind ez? Mert lehetett volna az is, hogy egy csendes kis házban éljük le az életünket, de nem így történt. Valamiért részese kellett ennek lennem, de nem tudtam mért. Talán így büntet Isten a tetteimért, vagy egyszerűen nem büntet, mert nem létezik. Hívő létemre ilyet gondolok, de hiszen kinek fér a fejébe az, hogy idegen lények megrohanják az emberiséget. Hogy történhet meg, ha Isten velünk van? Vagy ez csak egy újabb próba az emberiség számára, amit ki kell állni. Túl sok rosszat tettünk, és meg kell fizetnünk érte. De ha túljutunk rajta, akkor megváltozik a világ mindörökre.

            Már egy hete ment el Arthur, mikor egyik este valami zajt hallottam az ajtó felől. Kísérteties volt a hangulat, hallottam a saját szívverésemet, ami egyre gyorsabban vert. Minden lépcsőfokkal amivel lejjebb mentem, nőtt a pulzusom. Mire leértem a földszintre már nem is hallottam két dobbanás között szünetet. A konyha felől hallottam a csörömpölést, de az addigra elhallgatott. Beléptem az ajtón, a hűtő felborítva, minden folyta a padlón, a tej, a sör és a paradicsomleves is. Az üvegszilánkok szinte az egész konyhapadlót befedték. Csak most érzékeltem, hogy a hátsó ajtó kiszakadt a helyéről. Hatalmas robajnak kellett lennie, - eszméltem rá – mer altatóstul felébresztett. Megfogtam az első nagyobb kést ami a kezembe került, majd elkezdtem kifelé menni konyhából a hátsó ajtó felé. Valami éktelen, maró bűz fogott el a hűtő körül. Először azt gondoltam, hogy a hűtőfolyadék ilyen szagú, de ez nem volt semmi ahhoz képest amit eddig szagoltam. Az éjszaka csendes volt egy autó hangja, de még egy tücsök sem ciripelt. A kert közepén voltam, de semmit nem láttam. A csillagok fényét elnyomta a telihold és a város fénye, csak a Sarkcsillag halványodott a tuják mögött. Majd hirtelen valaminek a szívdobbanása megszólalt mögöttem. Egyre hangosabb volt, ahogy közeledett. Nem mertem megfordulni, görcsösen fogtam a kést, de a kezem úgy remegett mintha mínusz harminc fok lenne. Monoton szívdobbanások voltak. Majd hallottam, hogy izületek mozognak, a fogakon végigszánkázik a nyelv, egy két nyálcsepp lecseppen a földre, majd sercegve kiégeti a füvet maga körül. Szép lassan erőt vettem magamon, úgy saccoltam, három méterre lehet tőlem. Megfordultam kezemben a kés még mindig remegett. A látvány ami fogadott cseppet sem volt az amire vártam. A lény előttem volt, az álkapcsai pont fejmagasságban voltak velem. A teste úgy nézett ki, mint egy kígyó. Ám csak a teste négy végtagja karmokban ért véget, karjain végig penge éles tüskék voltak, teste csöpögött valami nyálkától. A szemei kéken világítottak a sötétben, nem láttam még ilyen szép kéket életemben. Álkapcsain hatalmas fogak voltak, csöpögött róla az a sav, ami kimarta a füvet. Láthatólag kemény páncélja volt, a hátán végig hatalmas tüskék díszítették a lényt. Véres volt a háta, egy-két emberi húscafat volt a tüskék között beszorulva. Csak állt, vagy nem is tudom, lehet-e állásnak nevezni, hiszen nem volt lába, de velem szemben volt. Közelebb hajolt, majd körülszagolt. Azt hittem ott a vég, menten kioltja az életem, de nem ez történt. Csak rám lehelt valamilyen gázt, amitől elkezdtem szédelegni, mielőtt összeestem volna kiesett a kés a kezemből, majd egy hatalmas marok fogta át a testemet. Meglepően meleg volt, kényelmes, de lehet hogy csak azért mert elájultam a gáz hatására.

            Amikor felébredtem, még mindig a lény kezében voltam, Valahol Washington utcáin lehettünk, de a házak már romokban hevertek. Egyre több lényt láttam magunk körül. A lény nagyon gyorsan mozgott. Több fajta volt előttünk. Egyik, másik nagyobb volt annál ami vitt. Azok körülbelül négy-öt méter magasak lehettek, hatalmas agyarral. A mamuthoz hasonlítottak, de ezeknek tüskéi, kitinpáncélja, vagy nem is tudom milye volt. A másik pedig kisebb volt, annak pedig mindenhol tüskéi voltak. Hatalmas karmok éktelenkedtek a kezein, és a lába nagyon izmos volt. Gyorsan mozgott, és néha vagy hat métert ugrott. A levegőben is ott voltak. Ezek voltak a leghatalmasabbak. Szárnyaik akkorák voltak, mint egy kamion, legjobban egy sárkányra hasonlított, de nem tüzet köpött, hanem valami nyálkát, amitől minden megdermedt, vagy legalább is úgy láttam. Ekkor a lény észrevette, hogy felébredtem, és ismét elaltatott. Rám tört egy hihetetlen lidércnyomás, a legrosszabb álmom sem volt ilyen borzalmas. Nem tudtam igazi amit látok, vagy csak álom. Valami épületbe, vagy inkább valami hatalmas lélegző csarnokba vitt engem a lény. Meleg volt, de nagyon sötét. Majd berakott egy medencébe, ami tele volt nyálkával, majd hírtelen nem éreztem semmit. Kinyitottam a szemem, és rájöttem ez a valóság volt. Ott voltam abban a nyálkában, számban valami cső volt, majd később rájöttem rátapadt valami az arcomra is. Homályosan láttam mindent, mert ami az arcomon volt, az megvédett a nyálkától. A csőből nagyon tiszta levegő, vagy oxigén jött, amilyet még sosem szívtam. Próbáltam forgatnia fejemet, de nem tudtam, mert a nyálka nem engedett. Kellemes melegség fogott át, a nyálka cseppet sem volt kényelmetlen, ahogy a bőrömhöz tapadt. Nem estem pánikba, úgy éreztem mintha most szívtam volna el egy füves cigit. Jól éreztem magamat. Aztán elnyomott az álom…

            Valami hatalmas durranásra ébredtem. Körülöttem minden homályos volt, fáztam. Valami villódzott előttem, élesen és sárgán, nem bírtam kinyitni a szemem. Úgy éreztem menten megfagyok. A hangokat nagyon tompán, és elnyújtva hallottam, mint egy rossz magnószalag. Majd egyre élesebb lett minden, kezdtem magamhoz térni. Nem volt rajtam ruha, meztelenül feküdtem egy erdő szélén, és egy Hummer hangját hallottam amint megáll. Ajtócsapkodások, parancsszavak majd valaki felkapott és betakartak valami pokróccal, majd beraktak a Hummerbe. Nem értettem mit mondanak, olyan volt mintha valami más nyelven beszélnének. Aztán szép lassan kezdtem összerakni a szavakat, mondatokat. Beszélni próbáltam hozzájuk, de nem nyílt ki a szám, a hangszálaim nem mozdultak. Nem tudtam mozdulni. Ekkor elkapott a pánikroham, és elkezdtem kapálózni, de ebből senki nem látott semmit, mert csak úgy éreztem. Kívülről csak feküdtem a hátsó üléseken, és semmi több. Majd egy két-három óra után szép lassan visszatért minden. A szavak angol szavak voltak, és mozgott minden testrészem, de valami fura volt az egész mozgásomban. Beszélni még mindig nem tudtam, az túl sok erőmbe került volna. A Hummer megállt, és kivettek a kocsiból, majd egy puha hordágyra tettek, és elkezdtek begurítani valahova. Néztem jobbra-balra, és csak fehér köpenyes embereket, illetve terepszínbe öltözött, álarcos katonákat láttam. Amint beértünk az ajtón, Elvakított egy zöld lámpa, majd éreztem valami tisztítószer szagot. Lemostak mindenkit, aki belépett, vagy akit bevittek ezen a helyen. Mikor véget ért egy hihetetlenül fehér, makulátlan volt minden. Betoltak egy szobába, és benyugtatóztak, amitől vagy egy perc alatt elaludtam.

-         Bian. Bian ébren vagy? Szerencsére megtaláltak. Már megvizsgáltak, és nem tettek veled semmit. Illetve ha meg igen, arra nem jöttek rá a dokik. Bian hallasz?

Ez Arthur hangja volt. Hallottam, ahogy hozzám beszél, mintha egy alagútból rángattak volna ki. Megláttam és a szemem sarkából láttam a monitort is, ami a pulzusomat mérte, hatalmasakat ugrott. A körvonalait egyre tisztábban vettem ki, majd minden éles lett. Felültem nagy nehezen és próbáltam beszélni hozzá. Először nem ment, de vagy a negyedik próbálkozásra sikerült kinyögnöm valamit.

-         Mi történt? Ho..hol vagyok?

-         Nyugodj meg, biztonságban vagy. Egy katonai bázisra hoztak, ahol épp dolgozom. Miután elvittek a Ransik azonnal megkértem Sam-et, hogy keressenek fel. Sam tudod Samuel Col. Vele dolgozom együtt, és megmozgatott pár szálat a seregben. A Nyugat-washingtoni bázisukra. Nem tudni miért, de akiket elvittek, azok egy részét visszadobták. A többiekkel nem tudni mi történt.

-         Lassabban kérlek. Most akkor azt mondod nem tudni, miért nem tudtam megmozdulni 4 órán át?

-         De azt tudjuk. Egy fajta idegméreg, de ártalmatlan. Legalább is eddig senkinek nem lett semmi baja. Emlékszel valamire is? Hogy történt?

-         Egyik este hallottam valami zajt, és egyszer csak a kertben mögöttem termett egy lény, és elaltatott, majd elvitt valahova. Aztán valami nyálkában ébredtem, és ne m bírtam mozdulni. Egy csövön át lélegeztem. De nem szeretnék erről beszélni. Te mit csináltál ez idő alatt?

-         Nos tudod ez egy titkos projekt, nem beszélhetek róla…

-         Ugyan már Arthur! Csak nem hiszed, hogy bárkinek is elmesélném? Hiszen tudom is én, hol vagyok, mennyi ideig voltam abban a lélegző épületben. Vagy tudsz valakit, akinek elmondanám? Tudomásom szerint egyetlen barátom sincs itt, a telefonok pedig meghaltak, ha jól tudom.

-         Jól van, de ígérd meg, hogy…

-         Arthur! – amennyire tudtam felemeltem a hangomat, de ez nagyon lefárasztott.

-         Nos egy gépen dolgozunk Sam-mel. Rájöttünk, nem mi, hanem a fronton a katonák, hogy a sima golyó, ami az emberiségnek van, csak nagyon nehezen üti át a páncéljukat. A tankok hatásosak ellenük, valamin a vadászgépek, de abból már csak az arab fejlesztések, ami tudja magát álcázni. Így valahogy kordában tudjuk őket tartani, de egyre nehezebb, mert egyik-másik képes érzékelni őket. Nem tudom mi alapján, de képes. Az űrbe nem tudunk kijutni, mert ezek a gépek nem képesek erre. A hadsereg már rég akart egy csillagközi vadászt is, de eddig csak lassan ment a fejlesztés. Emlékszel még, hogy működik a kupola? A Marson?

-         Valamilyen erőtér? Azt hiszem így van. De tudom nem olyan, mint a pajzs a Star Trek-ben.

-         Igen ez nem úgy megy. Ez nem egy ellipszoid alakú pajzs. Az erőtér csak kis felületen képes megmaradni hatékonyan, így a kupola panelekből áll. A mi feladatunk ezt lekicsinyíteni, és átrakni az űrrepülőbe. Ez nem kis feladat. Főleg, hogy az álcázást is vegyíteni kell az erőtérrel együtt. Ha sikerül, akkor egy láthatatlan, szinte elpusztíthatatlan eszközt kapunk.

-         Hát akkor most te nagyon elfoglalt lehetsz. Azért van rám időd?

-         Rád? Hát nem is tudom. Talán két integrálszámítás között – és megláttam azt a vigyort, amit annyira szerettem.

Végre biztonságban éreztem magam. Beszélgettünk még egy picit, de neki mennie kellett, így nem tudtam mit tenni, aludtam, mert így legalább nem gondolkodtam a rossz dolgokon. Az álmom a négy évvel ezelőtti nyarunkat idézte fel. Az volt életem eddigi legszebb nyara. Nem kettesben voltunk, ahogy szoktuk, hanem Jimmékkel.

 Nagyon jó hangulatú nyár volt. Egy tóparti házban voltunk, valahol Európában. Pontosan már nem emlékszem hol, de egy csendes helyen. Szemben a házzal egy hatalmas fenyves terült el, aminek minden részét bejártuk négyesben. Emlékszem arra a gyanta szagra ami áthatotta az erdőt, megtapasztalhattuk a totális csendet, ami ritkaságnak mondható az államokban. Európa hatalmas üdülőhellyé változott, főleg a keleti része, miután beszüntették a robbanómotoros járműveket, és csak az elektromos gépekkel működtettek mindent. A fúziós erőművek felbolygattak mindent a világon. No meg ott voltak a Napműholdak, amik az űrben összegyűjtött energiát bárhova eljuttatták a lézerek segítségével. De térjünk vissza az álmomhoz. El kell mondanom nagyon fura volt, mert amint mentünk a fenyvesben, beborult az ég. Erre nem emlékszem, sőt tudtam, hogy nem volt eső sem akkor. Hirtelen mindenki eltűnt, egyedül voltam a fenyvesben, és megláttam egy kéken világító fénypontot. Önkéntlenül elkezdtem követni, akárhogy ellenkeztem e testemmel, nem ment, majd a talajon valami csúszós folyadék telepedett meg. Egyre nagyobb lett a kék fény, majd mikor közel értem a fényhez, megláttam mi is az. Egy tökéletes gömböt láttam, amiből néha kicsapott egy-egy energianyaláb, vagy éppen be, de ezt nem tudtam eldönteni. Sokan álltak még ott ahol én, és mind csak nézte a fényt. A gömb egyre nagyobb lett valamitől, majd sorban kapta el az embereket a nyalábokkal. Néztem jobbra-balra, és láttam a meggyötört arcokat. Némelyik véres volt, másik pedig a felismerhetetlenségig leégett. Szörnyű volt ezt nézni, de nem tudtam mit tenni. Aztán, mikor már közel értem a gömbhöz, megláttam a túl oldalon, a gömbben egy másik világot. Valószínű a Ransi világ volt. Nem láttam még ehhez foghatót. A bolygó tele volt épületekkel, lélegző épületekkel. Sok kráter volt a felszínen, lila sávok keresztezték őket, leginkább egy folyóhoz lehetett volna hasonlítani. Az elkapott embereket már nem láttam, de sok ransi mozgott a felszínen és a levegőben. Majd vakító fehérség fogott el, elnyelt egy nyaláb. Nem tudom semmihez hasonlítani azt az érzést, ami a gömbben fogott el. Láttam, amint körülölel valami kék, felhő, majd elvesztettem az eszméletemet.

            Ébredéskor már nem az ágyban voltam, de nem is a korházban. Egy romos washingtoni kerületben keltem fel, a felhőharcolókból itt-ott hiányzott egy-két rész, gránáttölcséres volt a talaj. Végig néztem magamon, és nem hittem a szememnek. Egy karcolás sem volt rajtam. Még a műtéti hegek is begyógyultak, amiket még óvodában szereztem. Körülnéztem, de körülöttem csak halott emberek és cafatokban lévő ransik voltak. Érdekes, hogy egyikükön sem volt golyó ütötte nyom, az embereken pedig nem volt egy karcolás sem. Szimplán csak meghaltak. Nem tudtam ekkor még, hogy miért, erre csak később jöttem rá. Tudtam hol vagyok, így elindultam a házunkhoz. Amerre mentem, csak a csata szörnyűségei voltak láthatóak. Szétlőtt tankok, romos házak, dögszag, ami égeti az ember orrát, egy-két életben maradt ransi, leszakadt végtagokkal, emberek, akiknek a csontjukig hatolt a sav. Az időjárás nem ezt tükrözte. Szikrázó napsütés volt, amit csak a tüzek füstjei szakítottak meg. Az egész városban csend uralkodott, pár robbanást leszámítva, meg a tüzeket, ahogy emésztették fel a hatalmas épületeket. Meg akartam találni azt a helyet ahova bevittek, de nem tudtam kiindulni semmiből, nem láttam a kórházi szobán kívül semmit. Majd mikor erre gondoltam hírtelen megint elfogott az a fényesség, és ott találtam magam a szobában.  A műszerek mind összetörtek, az üveg milliónyi darabra esett szét, majd beindult a vészriadó. Nem értettem mi történt. Ez csak álom lenne? Vagy valóság?

●

            Két év telt el azóta, hogy a ransik megpróbálták elfoglalni a Földet és a Marsot. Azóta az emberiség feleszmélt, és minden megváltozott. Akiket elkaptak a ransik, azok egy részét megölték, egy másik részüket, mint például engem, kísérleteknek vetettek alá. Voltak, akik ebbe belehaltak, szörnyszülöttek is létrejöttek, akik szörnyű kínokat éltek át. Ransi szerveket ültettek be emberekbe, de volt példa arra is, hogy egy embriót és beültettek néhány nőnek. Ám valamivel nem számoltak. Mikor a kamrában voltam, mint kiderült, megváltoztatták a génállományomat, és még sokan másokét is. Külsőleg nem látszott semmi furcsa, de belül, mikroszkóp alatt teljesen más ember volt, aki ez ilyen kezelésen átesett. Ezt sem élte mindenki túl. Sokan molekuláira bomlottak pár nap után. Megint mások spontán elégtek, volt aki a bőrén át vérzett ki. Félelmetes volt ezeket nézni, de egy idő után abbamaradtak a halálozások. Most felvetődik a kérdés, bennem mi változott meg. Kevesen vagyunk, akik ezt túlélték, úgy ezren világszerte. Az-az épület, amiben én voltam, az elsők között hozták létre a ransik. Kiemeltem védték ezt a kutató, génmanipuláló központot. Volt is okuk rá, hiszen itt érték el a legnagyobb sikereket. Sikerült nekik létrehozni ransika, akik emberi vonásokat kapta, és fordítva. Ezek a létrehozott lények stabilan életbe maradtak, és be tudtak férkőzni az emberi vonalak mögé, majd ott végezték a feladatukat. Mégpedig azt, hogy megöljék a katonákat, egy Elmeviharral. A génállomány megváltoztatása lehetővé tett, hogy az egyed, a puszta gondolatával elpusztítson egy adott területen minden emberi lényt, vagy bármit, amit akar. Több mód volt rá, mondhatni ahány ember, annyi mód. Volt, aki az emberek csontjait, szilánkjaira törte, vagy egyszerűen csak megalvadt a vér az ereiben. Kínok közt haltak meg az áldozatok. De ezek az alanyok, pár akció után meghaltak, mert így programozták őket. De voltak mások, mint például én, akik nem haltak meg, de nem tudni mi történt velük. Az orvosok alávetettek minket nagyon sok tesztnek, kísérletnek, de semmi jelét nem látták annak, hogy bármi változott volna. Pedig a DNS-ünk megváltozott, csak nem tudni milyen irányban. Egyetlen dolgot tudhattak be, amit bizonyítottak is, az, az eltűnésem, majd visszatérésem.

            Nem tudni, hogy csináltam. De teljes tikoktatást írattak velem alá, és havonta egyszer kivizsgálnak. Csak kapom a „nem tudom, mi történt magával” válaszokat.. Senki sem tudja, csak a ransik. Ezzel csak egy bökkenő van. Mind halott, meg amúgy sem tudnánk velük beszélni. Arthur sem tudja kideríttetni mi a bajom, ha egyáltalán van. Megmozgatott minden követ, de semmi. De van valami, amit nem mondtam el az orvosoknak. Van egy-két furcsa álmom. Újra, meg újra ott vagyok az erdőben, ahol elhurcoltak. Visz engem az a ransi, majd belerak a kamrába. Ezt eddig betudtam, rémálomnak. De vagy egy-két hónapja, ez az álom megváltozott. Most már nem a kamrába visz, hanem valami trón félére. Majd körülölel pár cső, amik rácsatlakoznak az ereimre, és érzem, belém eresztenek valamit. Aztán hírtelen átlátok mindent, az egész Földet, a Marsot, a Ransi anyabolygót, minden ransi szemével látok. Nagyon fura érzés, mintha nem is ebben a világban élnék. Tegnap ennél is furcsább volt, amit álmodtam. Kiadtam egy tucat utasítást, mely mind az emberek elpusztítására adott parancsot. Láttam a milliónyi ember halálát, ahogy lemarta az arcukról a sav a bőrt, eltörtek gerincek, bordák, koponyák. Majd nem bírtam tovább nézni, és felébredtem. Egyedül voltam otthon, Arthur üzleti úton volt, így a telefon után nyúltam. De az, amint hozzányúltam kicsúszott a kezemből. Nyálkás volt a kezem, pont olyan nyálkás, amilyenben voltam. Az egész testem tele volt nyálkával. Azonnal a fürdőbe rohantam, illetve csúsztam. Próbáltam magamról lemosni, de semmi sem hatott. Egyszerűen újra termelődött. Tárcsázni akartam az orvosokat, de nem ment, mert hírtelen megint az a fényesség fogott el. És nem hittem el, amit láttam. Ott voltam egy csarnokban, középen egy trónnal, pont az, amit láttam. Önkéntlenül beleültem, majd belém szúródtak a csövek, és mindent láttam. Nem irtották ki a ransikat a Földön. A föld alatt éltek, és készülődtek. Kiadtam a parancsot, mintha egy állati ösztön lett volna, és nem tudtam megakadályozni. Ez így folyt két-három hónapig. Megteremtették a saját királynőjüket. Éreztem, egyre jobban kezdi elnyomni a ransi énem az emberit. Kedvemet leltem a gyilkolásban, napról napra. Átláttam mindent, minden kutatást, éreztem a hatalmat, és ez tetszett.

            Úgy egy hónapja voltam a királynő, sorra foglaltuk el a városokat, minden embert legyilkoltattam. Teljesen kiveszett belőlem az emberi lét, mintha mindig is ransi lettem volna. Hihetetlen erőt tartottam magamban, a pscyhikai energiám vagy ezerszeresére nőtt. Bármit megtehettem, amit csak akartam, és tudtam. Egy idő után nem emlékeztem az emberi emlékeimre, csak ha nagyon megerőltettem magam.  Elértük a keleti partot, Washingtont. Az új fegyverek, amikkel az emberek próbálkoztak, egyre hatástalanabbak lettek, mivel Arthur sokat mesélt nekem. Ezzel a tudással, meg a mögöttem álló technológiával sikereket értünk el. Eszembe jutott hol is laktam, és elindítottam oda egy támadást. Bementem egy ransival. Minden a helyén volt, megszokott dolgok. Aztán valami zajt hallottam, és elindultam fölfelé a lépcsőn. Majd éreztem, meghal az irányított ransim, és megláttam Arthurt, amint küzdött az életéért. Én nem tudtam mit tenni, megijedtem, és nem irányítottam. Totális zavart éreztem. Minden emlékem visszajött, fel tudtam idézni minden egyes emléket, ami ember létemben történt. Mint amikor a filmekben lejátszódik valaki élete. Eszembe jutott, mit is jelent a szerelem, mit jelent nekem Arthur. De már késő volt. Megölték, egyszerűen megölték. És ekkor éreztem, visszatér belém a lélek, és tudtam, mit kell tennem. Kiadtam az újabb parancsot és belépett a csarnokba egy ransi. Éreztem, ahogy belém döfi a karmait, és lassan láttam, ahogy a seregek, amiket kontrolláltam megálltak, és tétlenül bolyongtak….

                                                                                                                                 Étám Sokit