Ivanics Ferenc Amon-Ra köve című belevaló novelláját mutatjuk be ma. Ha Te is szeretnéd megjelentetni a Galaktika Arénában novelládat, ne habozz, küldd el az info@galaktika.hu-ra! Ne felejts el kommentelni, tanácsokat, észrevételeket, visszajelzést adni a szerzőnek!

Amon-Ra köve

            A kertkapu nyikorogva becsukódott. Péter kilépett a járdára, megigazította oldaltáskáját, és elindult. A szikrázó napsütésben összeszorította szemhéjait, amitől arca kissé kiráncosodott. Kék szemeit sokszor bántotta az erős fény, de most nem bánta.

A tavasz első hete. Egész télen arra volt kárhoztatva, hogy a szobában üljön. Mivel éppen munkanélküli volt, így bőven jutott ideje arra, hogy kedvenc hobbija szakirodalmát tanulmányozhassa, és tervezhessen tavaszra. Már nagyon várta az évszak első, melegebb napjait.

Itt-ott, néhány erdei patak mélyen fekvő medrében még találni lehetett ugyan koszos hófoltokat, melyeket óvott az erdő hűvöse, de lényegében már tavasz volt. Március közepe, de már olyan idő volt, mintha április lenne.

A falu főutcáján végighaladva a vasárnapi ebéd illata szállingózott a házak nyitott ablakai felől. Csak néhány idős asszonnyal találkozott útja során, akik éppen pletykálkodásba merülve beszélgettek. Péter megszaporázta lépteit, hogy hamarabb elhaladhasson mellettük. Sietve odaköszönt, majd lassítva tovább sétált a falu széle felé. Már nagyon várta, hogy végre kiérjen a természetbe.

Pétert már egészen kisgyermekkora óta érdekelték az őslények. Nyolc éves volt, amikor az egyik kereskedelmi csatornán megpillantotta azt a filmet, ami örökre megváltoztatta gondolkodásmódját. A Jurassic Park életteli, félelmetes és lenyűgöző dinoszauruszai végérvényesen beköltöztek elméje legkedvesebb zugaiba. Péter attól a naptól kezdve elhatározta, hogy saját őslény kollekciót állít majd össze. Szorgosan olvasni kezdett a témában. Hamar rá kellett jönnie, hogy hazájában nem sok dinoszaurusz élt egykoron. Viszont a tengeri puhatestű fauna igen gazdag és változatos volt. Szenvedélye újabb lendületet kapott, mikor ráeszmélt, hogy faluja közelében igen értékes lelőhelyek garmadája várja.

Mikor végre elérte a település határát, gondolataiba mélyedve megállt a poros földút elején, és azon morfondírozott, vajon melyik irányba induljon el.

Péter nagyot mosolygott, mikor belegondolt, úgy ugrándozik a különböző lelőhelyek képzeletbeli listája között, akárha étteremben lenne. Ma mihez is van kedvem? Egy kis szívkagylóhoz, netán néhány ízletes tengerisünhöz, vagy egykét pörgekarúhoz? Nem. Akkor legyen a szokásos kedvenc: ammonitesz, jura mészkő módra! Kedvenc filmje után ez volt számára a legkedvesebb földtörténeti korszak. Péter otthoni gyűjteményében az ammoniteszek foglalták el a legtöbb helyet. Igen sok méretben és fajtában talált már ezekből az ősi csigaházas polipokból. Lenyűgözte a tudat, hogy ezek a lények egykoron a dinoszauruszokkal együtt lubickoltak az ősi tengerekben. Sőt, az ammonitesz-félék sokszor a vízi őshüllők legfőbb táplálékforrásaiként szolgáltak.

Elindult hát a meredek földút egyik elágazása felé, mely legkedvesebb lelőhelyére vezetett, a helyi bánya meddőhányójához.

Péter, tekintetét a földút sziklás felszínére szegezve bandukolt fölfelé a dombon, egyre jobban távolodva a falu házaitól. Látómezeje perifériáján egy kisebb szikla tűnt fel, hirtelen megtorpant. Letérdelt, felemelte az emberi fej nagyságú követ, akkor vette észre, hogy egy igen szép kövületre bukkant. Pontosabban egy kövület együttesre. Mintha sok pici elefántagyarból állt volna az a kő. Péter csodálkozva csak ennyit mondott fennhangon:

- Hű, szép kis krétakori Hippurites kagylók! Majd visszaúton velem jöttök ti is!

Az út széléhez lépett, majd óvatosan egy bokor alá helyezte az újabb szerzeményt. Elégedett mosollyal az arcán indult tovább, kiválasztott úti célja felé. Jól indul ez a gyűjtőkörút is!

            A dombtetőt elérve még egyszer visszanézett a völgyben elterülő falura. Milyen kár, hogy a néhány ezer itt élő emberből csak engem érdekel, hogy mi is van a talpunk alatt. Pedig de jó lenne megosztani másokkal is ezeket, az élményeket!

            A meddőhányó, mely lényegében a bányából idehordott vöröses jura mészkőből állt, összefüggő sziklahordalékként uralta azt az erdei tisztást, ahova a teherautók lerakták. Néhány helyen kisebb kiemelkedések, akár egy miniatűr hegység.

            Péter lerakta a vöröses porral borított talajra oldaltáskáját. A táska fémes csörömpöléssel ért földet. A fiatalember előszedte fémszerszámait a vászontáska mélyéről, majd spontán módon a hozzá legközelebbi kupachoz lépve felkapaszkodott rá. Meg-megcsúszva, néhol megbotolva hajladozó rizsszedő munkáshoz hasonlóan haladt szisztematikusan, a kőgörgeteg felkutatása során. Az első néhány kupac átkutatása nem hozott különösebb eredményt.

Péter kimelegedve lehuppant táskája mellé. Előkotorta vizesüvegét, és nagyokat kortyolt a kissé langyos vízből. S közben összegezte magában, eddigi eredményeit. Néhány egyenes házú ammonitesz töredék és néhány lenyomat. Hm. Remélem, ennél többet fogok találni a hátralevő kupacokban. De jó lenne egy igazán méretes ammoniteszt kifogni! Mondjuk egy szép Lytocerast, mint a legutóbb, még tavaly októberben. Letörölt a homlokáról néhány apró izzadságcseppet. Lassan felállt, majd levette dzsekijét, és a táskára dobta.

Több mint félórával később végre talált valamit az egyik nemrég ideszállított szikla halomban. Péter megemelte a jókora súlyú mészkőtömböt. Jóval nehezebb volt a vártnál. Néhány apró repedés borította, benne apró kristályok. A repedések szépen csillogtak a tavaszi napsütésben. Volt még valami. Egy kis mintás íves rész állt ki a sziklából. Egy nagyobb ammonitesz széle. Végre!

Mivel nehezére esett megemelni, ezért Péter inkább levonszolta a kupacról az érdekes sziklát. Vésőjét egy nagyobb repedéshez illesztve, kalapácsával ráütött. Többször is rávert a vésőre, mire egy termetesebb darab vált le a repedés mentén a sziklatömbből. Kezdett kirajzolódni a csigaházas polip háza. Még néhány ütés a megfelelő helyen és megvagy! Hú, ez nagy lesz! Az ovális csigaház úgy tizenkettő centiméter átmérőjű lehetett, szorosan felcsavarodott, szétágazó finom minták borították. Egy Phylloceras! Az állat egykori csigaházkamrái is szépen láthatók! Ez a gyűjtemény egyik legszebb darabja lesz!

- Szuper! - kiáltott fel Péter.

            Az utolsó vésőre mért ütést követően a méretes ammonitesz végre szabad lett. Megszabadult sziklaágyától melyben az ember koráig pihent.

Ez az ammonitesz fajta kevésbé hasonlított a megszokott, egyenletes spirálban feltekeredő tipikus fajtákra. Azok a fajták melyekről a faj a nevét kaptak, sok esetben a feltekeredett kosszarvakra emlékeztetnek, bordázottságukban is. Péter az egyik szakirodalomban olvasta, hogy e kövületeket már több ezer éve ismerik, és valószínűleg valami egyiptomi Amon-Ra istenség után kapták a nevüket, mivel annak szent állata a kos volt.

A fiatalember percekig forgatgatta, nézegette gyűjteménye új tagját. Óvatosan becsúsztatta táskájába a megkövesedett lény házát, s odafordult ahhoz a sziklához ahonnét az imént kikalapálta. A sziklatömb annak ellenére is nagy maradt, hogy Péter már egy jókora darabot levésett róla. Előfordult már néha, hogy egy-egy nagyobb sziklában, több érdekes kövületet is talált. Keresett egy újabb repedést a tömbön, majd vésni kezdet. A további néhány ütéstől három nagyobb darab vált még le. Az egyik darab alatt újabb csigaháznak tűnő ív bukkant fel. Ez meg mi a fene lehet?

A csigaház-szerű valami éle három-négy centire állt ki a mészkőtömbből. A kövület színe teljesen elütött az őt befogadó vöröses mészkő színétől. Élénk türkizkék színe volt. Szinte már irritálóan kék.

Péter szíve úgy zakatolt, akár egy gőzmozdony. Mintha ki akarna szakadni a mellkasából, átszakítani bordáit. Ez a darab nemcsak a gyűjtemény dísze lesz! Ez egy felfedezés! Ilyen ammoniteszről egy szakirodalomban sem hallottam! Kezei remegni kezdtek az izgalomtól. Erőt vett magán, hogy még egy darab kőzetet lefejthessen vésőjével erről a hihetetlen fosszíliáról.

A következő ütéstől egy még nagyobb rész vált láthatóvá. Ez bordázott! Gyönyörű! A különös ammonitesz vélhetően az előzőleg talált méreteit is meghaladja. Fantasztikus! Ilyen nincs!

A következő ütésnél a véső félresiklott, és a kék csigaházon végigfutva egy nagyobb darabban leválasztotta a kövületet a mészkőtömbről. A furcsa ammoniteszt nagyrészt azonban még mindig egy íves mészkőkaréj ölelte körül.

Péter a különös kövületért nyúlt. A legalább harminc centiméter széles fosszília ólomnehézségünek bizonyult. Hogy lehet ilyen nehéz?

Egy gyors mozdulattal Péter elrakta a kék ammoniteszt, s felakasztotta vállára oldaltáskáját. Egyenesen hazaindult.

A vállpánt borzalmasan húzta ball vállát, már-már fájdalmasan. Észrevette, hogy éppen most ért oda ahhoz a bokorhoz, ahova a Hippurites kövületet rejtette. Megállt, felnyitotta a táskát és a korábban talált Phylloceras ammoniteszt is a bokor alá dugta, majd sietősen leevickélt a meredek domboldalon. A gondolatok és az érzelmek agresszív hullámverésként nyaldosták Péter idegszálait. Most nem húzkodhatok ennyi mindent! Csak Őrá koncentrálhatok! Micsoda fogás! Lehet, hogy híres leszek? Ennyire még sohasem izgult életében. Nem akarta a terepen kibontani teljesen a fantasztikus kövületet. Nem. Ezt otthon kell véghezvinni. Ott finomabb szerszámok is a rendelkezésére állnak.

Már a falu főutcáján járt, mikor feltűnt neki, hogy jobb combján nagy forróságot érez. Biztos kimelegedtem a táskától. Odanyúlt, hogy átvegye másik vállára az oldaltáskát. Mikor hozzáért, rájött, a táska hőt sugároz magából. Belekotort. A kövületet kitapintva újfent meghökkent. A kék ammonitesz hősugárzóként ontotta magából a meleget. Péter nem értett semmit. E jelenség nem illett bele természettudományos világképébe. Hogyan lehetséges ez? Most nem gondolkozott a miérteken, ahhoz túlságosan izgatott volt. Csak haza akart végre érni.

A kertkaput csak úgy becsapta maga mögött. Úgy rohant át a kerten, akár egy gyorsvonat. A ház bejárati ajtaját nyitva találta. Legalább most nem kell a kulccsal kínlódni.

Belépve Péter az anyját pillantotta meg, aki éppen a bejárati folyosót mosta föl. Az ötvenes évei végén járó asszony ránézett fiára, és rárivallt.

- Na, mi olyan sietős Peti? Már megint az erdőn voltál, mi? Nem igaz, hogy munkát nem találsz, de hülye kövekért azért egyfolytában kijársz? Mikor nősz fel, fiam?

- Jó-jó! A pincében leszek! – Péter már szaladt is lefelé a pincébe. Az anyja még utána kiáltott valamit, de nem volt jelentősége. Most nem érdekelték az ilyen apróságok.

Lerakta táskáját a műhelyasztalra, s felkapcsolt egy régi íróasztali lámpát, mely erősen bevilágította a munkafelületet. A pinceszoba többi része szürkés félhomályban maradt. Csak sejteni lehetett a sarkokban sorakozó tárgyak sziluettjeit.

Péter ugyancsak meghökkent, mikor észrevette, hogy az átmelegedett kék ammo-niteszt körülölelő maradék jura mészkőben apró repedések jelentek meg. Ezek a repedések korábban még nem voltak ott! Nem baj. Egyszerűbb lesz lefejteni a kőzetet!

Az erős megvilágításban még egy pillanatig nézegette a hihetetlen fosszíliát. Kíváncsiságból egy kisebb, finomabb véső szélével megkocogtatta a feltűnően kék csigahéjat. Majd a kövület fémesen megkondult.

Péter tátott szájjal állt az ammonitesszel szemben. A kis véső ernyedten lógott a kezében. Erőt vett magán. Bal kezébe vette a vésőt, a jobba pedig egy kalapácsot. Majd megcélzott egy repedést, és lesújtott a kalapáccsal.

Az ütéstől a maradék takarókőzet is berepedt, s lepattogzott az ammoniteszről. Láthatóvá vált, hogy a csigaház nem ér véget. Egy krómosan csillogó nyúlvány csatlakozik hozzá. Mintha egy polip feje lenne. A nyúlványból pedig rövid tapogatók ágaznak ki. A polipfej két oldalán két kerek vörös szem volt látható. A látószervek élettelenül a semmibe meredtek.

Pétert a látványtól az ájulás környékezte, lábai remegtek, szédelgett. Érezte, ha nem ül le, és vesz nagy levegőt, összeesik a padlón. Hátrébb tántorgott, s leült egy rozoga nyekergős fa székre.

Mélyeket lélegzett. Homlokán és hátán patakzott a veríték. Nem tudott gondolkodni sem. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ez megtörténik. Mintha egy szürreális álomban lenne csupán. Erőtlenül fölkiáltott anyjának:

- Anya, kérlek, gyere le! Ezt látnod kell!

- Már megint milyen követ akarsz nekem mutatni? Remélem, nem csináltál nagy koszt! Mindjárt megyek.

            Péter mozdulatlanul ült, és a kék ammoniteszt bámulta megigézett tekintettel. Észre sem vette, hogy anyja lefelé tart a pincelépcsőn. A fiatalember érezte vállain anyja kezeit. Az asszony aggódva kérdezte fiát:

- Rosszul vagy?

- Nem.

- Fiam, mi az a csúfság az asztalon? Hol vetted?

- A mészkőből véstem ki.

- Miket beszélsz? Csak meg akarsz viccelni, mi? Gondoltam.

Az asszony odalépett az asztalhoz pimasz vigyorral, ráncosodó arcán. Megböködte ujjával a kék ammonitesz egyik vörös szemét.  

- Látod… – fordult fiához – Ez csak valami fém játékszer, nem tudsz becsapni!

            Péter arca azonban eltorzult a félelemtől. Remegő kezével a kék ammonitesz felé mutatott.

Anyja visszapillantott a vonagló csápokra, és az élénken világító, vörös szemekre.

Az asszony sikoltása még az utcára is kihallatszott.

A kék ammonitesz, mely évmilliókig a jura mészkő szorításában vergődött, most életre kelt. Nem. Ez nem pontos meghatározás. Inkább működésbe lépett…

Ivanics Ferenc