HTML

Galaktika Aréna

Írsz? Sci-fit vagy fantasyt? Mutasd meg a világnak mit tudsz, mérkőzz meg a többi szerzővel!

Galaktikabolt

galbolt-galhuray1.jpg

Galaktika a facebookon

Friss topikok

2013.03.19. 17:08 Rondár

T. B. Felix: Elválaszthatatlanul

tbfelix.jpg

T. B. Felix Elválaszthatatlanul című novelláját mutatjuk be ma. Ha Te is szeretnéd megjelentetni a Galaktika Arénában novelládat, ne habozz, küldd el az info@galaktika.hu-ra! Ne felejts el kommentelni, tanácsokat, észrevételeket, visszajelzést adni a szerzőnek!

 

- Én legalább három gyereket szeretnék! – mondta Omi, ahogy a radiátornak dőlve bámultunk ki az ablakon.

Előttünk sárgán fénylett a berkenye, az ágrázó szél időnként lekergetett róla egy-egy levelet, és felriasztotta a bóbiskoló verebeket. A szemközti ablakból ránk csapott a nap, mint jókedvű, fényostoros őszi betyár. Meleg volt.

- Biztos vagy benne, hogy érdemes manapság ennyi gyereket vállalni? – kérdeztem.

- Nem biztos. Manapság semmi sem biztos, tudom én. Ahogy a világ alakul, egyáltalán nem látszik jó ötletnek akár egy léleknek is életet adni. De gondolj bele, tesókám, ha nem születnek többé gyerekek, ha nem lesz következő nemzedék, ki fogja ezt a romló-bomló világot megváltoztatni, helyrehozni? Hm?

- Te kis álmodozó! – mosolyogtam el magam. – Bár még sokan úgy gondolkodnának, mint te! De hogy jutott ez a kérdés pont most az eszedbe?

- Hát, tudod… Történt velem valami és elgondolkodtam néhány dolgon.

Felhúztam fél szemöldököm és az ablaküvegben Omira néztem. Töprengő, befelé néző tekintettel bámult a falevelek közé, s nagy, búzakék szeme – amit úgy irigyeltem tőle titkon, és amely máskor annyi mókát és vidámságot ígért –, most valami megfoghatatlan szomorúságot sugárzott. Gesztenyeszín, hullámos haja érzékeny arcába hullott, mint éjjeli tó fölött lebbenő fűzfaág.

Nem értettem, mi történhetett vele. Az én mindig vidám, nevetős nővérkém mintha depresszióba esett volna. Talán bántotta valaki? Ki van zárva, hogy ne tudnék róla! Amit ő hall, hallom én is, amit lát, látom én is, amit tud, tudom én is. Csak amit érez, azt nem érzem mindig.

Sokáig úgy tartották, hogy az érzelmek a szívben laknak. Ott élednek és ott halnak meg. De nem, nem ott. Minden az agyban dől el – ahogy unos-untalan hajtogatják ezt manapság mindenfelé. Ránk pedig – ha lehet ilyet mondani – ez fokozottan érvényes.

Nekünk egy szívünk van. Mint ahogy egy testünk – karunk, lábunk, törzsünk, szerveink. Sziámi ikrek vagyunk. Csak fejből jutott nekünk kettő. Nővérem, Omi gyönyörű, szobrászkézre méltó koponyája mellett, bal vállunkon ott fityeg az én csökött, kisebb, és csúnyább fejem. Ugyanaz a gesztenyebarna haj, de ritkásabb és nem olyan szép, puha és hullámos. Nekem csak unalmas barna szem jutott, kerek és nagy, mely leigázza arcomat, és zavarba ejt mindenkit, aki rám néz. Ha bárki hajlandó rám nézni Omi helyett. Mellett.

Nem tagadom, néha elkap minket afféle világvége-érzés, búbánatos gondolatok zsibongnak a fejünkben, de ezek az időszakok nem szoktak sokáig tartani. Mert alapvetően optimisták vagyunk és hiszünk a jövőben, magunkban, abban, hogy amit elhatározunk, azt meg is tudjuk valósítani – még ha ez közhelyesen hangzik is. Akkor most mi ez az egész Omi részéről? Ki bántotta? Milyen bogarat tettek a fülébe? Nem volt más választásom, rá kellett kérdeznem:

- Most mondd meg őszintén, mi történt? Ki bántott?

- Ki bántott volna? Senki. Csak épp… Mondd, eszedbe jutott már valaha, hogy mi lesz velünk pár év múlva? Hogy hol fogunk lakni, ha befejeztük a főiskolát, hol fogunk dolgozni és egyáltalán – kapunk-e munkát? Igaz, hogy úgy teszünk, mintha olyanok lennénk, mint bárki más…

- Anyuék is folyton ezt sulykolják belénk…

- Igen, de azért lássuk be, nem vagyunk olyanok. Igaz, itt már megszoktak minket, hisz ez a szülővárosunk, egy kisváros, senki se mutogat ránk az utcán, a suliban se, de mi lesz, ha el kell költöznünk? Ha valahol messze kapunk állást? Különcöknek, szörnyeknek fognak tartani minket és megbámulnak? Még jó, hogy a cirkuszban mutogatás már kiment a divatból…

A sóhaj megállíthatatlanul szakadt ki belőlem.

- Omi, már sokszor megegyeztünk abban, hogy csak a holnappal törődünk, és nem tekintünk túl messzire. Semmi értelme annak, hogy most kétségbeess nekem, inkább arra gondolj, hogy ez az utolsó évünk és két szakdolgozatot kell megírnunk. Két államvizsgát kell letennünk. Minden más csak azután lesz. Semmi értelme a jövő miatt rágnod magad!

- Persze, igazad van. Menjünk, együnk egy sütit!

Sarkon fordultunk és betrappoltunk a konyhába. Omi előbbi baját feledve, lelkesen ecsetelte a zserbó agyműködésre tett jótékony hatását. Én a kilóinkra tett kevésbé jótékony hatást hangsúlyoztam inkább, minek következtében a süteményevés nevetős fuldoklásban végződött. S bár e témát nem hoztuk fel újra, nem hagyott nyugodni Omi bánatos tekintete. Nevető szája fölött kék szeme szomorkás maradt.

www 500x150banner.jpg

 

Titokban figyelni kezdtem Omit. Mindenképpen rá akartam jönni arra, hogy mi bántja, mi ütött belé, hogy így feltört belőle ez a gyerek téma. Ráfoghattam volna a korunkra – végül is, huszonhárom évesek voltunk, sokan ennyi idősen már anyák, feleségek, mi pedig szinte minden időnket tanulással töltöttük. Ébredezett volna Omiban az anyai ösztön? Akkor bennem mért nem? Tán a hormonjaink…?

Megkezdődött az őszi félév, szorgalmasan jártunk az előadásokra, órákat ücsörögtünk a könyvtárban jegyzetelve, irodalmat kutattunk és dolgozatokat írtunk. Már általános iskolás korunkban kialakítottuk azt a szokást – tanáraink megdöbbenésére –, hogy a bal kezünkkel én, a jobbal Omi írt, így akár ambidexternek is tekinthettek volna bennünket – ha nem tartozott volna mindegyik kézhez egy-egy fej.

Közeledtek a félévi vizsgák, és egyszer csak azt vettem észre, hogy Omi nem tanul. Csendben ült az asztal mellett, melynek bal kanyarulatánál én lógattam fejem a jegyzeteim fölé, aláhúzva, firkálgatva, kiemelve ezt-azt, ő pedig csak nézett maga elé, és még csak nem is lapozott. Keze mozdulatlanul nyugodott a könyvön, meg se rezzent, mint csapdába esett kisegér a sajt mellett. Próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre, de aztán megelégeltem a dolgot és rákérdeztem:

- Mi baj van? Segítsek valamit?

- Hm? – rezzent fel testvérem merengéséből. – Nincs semmi baj, csak valahogy nem megy ma a tanulás.

- Ha még csak ma nem menne! – vágtam le a tollamat a papírjaimra. – De tegnap is ugyanezt csináltad, és a múlt héten is észrevettem, hogy alig jegyzetelsz az előadásokon. Mi van veled, de most az igazat akarom hallani!

Felálltunk és leültünk az öltözőasztal tükre elé. Láttam, hogy Ominak megremeg az ajka, és egy könnycsepp buggyan ki a bal szeme sarkából. Teljesen váratlanul hüppögni kezdett, mint valaha régen, gyerekkorunkban, amikor nem sikerült egyenesre kirakni a várfalat az építőkockákból. Balunkkal az álla alá nyúltam, és felemeltem lehorgasztott fejét.

- Na de nővérkém, mi a baj?

- Csak az… csak az… - hüppögte -, hogy szerelmes vagyok! – és sírva fakadt.

Olyan szívszaggatóan, hangosan bőgve sírt, hogy anyu berohant a konyhából, ahol az edények csörömpölésén át is meghallotta ezt a szokatlan zajt.

- Mi történt, lányok?

A földre ejtette az edénytörlő ruhát, a puffot Omi mellé húzta, és megpróbálta letörölgetni a könnyeit.

- Na, szívem, miért sírsz?

De Omi csak bőgött, mintha itt lenne a világvége. A vállunk belerázkódott az erőteljes hüppögésbe, amitől a fejem önkéntelenül is ide-oda csapódott a nővérem nyaka mellett. Rendkívül kényelmetlen érzés volt, és nagyon szerettem volna, ha Omi végre uralkodik magán, és abbahagyja az óbégatást.

Anyu rám emelte kérdő tekintetét Omi mögött, én pedig megpróbáltam hang nélkül súgni neki, hogy „szerelmes”. Amint megértette, anyu simogató keze lehanyatlott, és csak nyögött egyet:

- Jaj, istenem! Ettől féltem…

Üldögéltünk az asztal mellett, Omi sírt, anyu a haját simogatta, mely előrehullott a kilazult copfból, én meg csak néztem őket a tükörben, és azt kérdezgettem magamtól, hogy most mi a fenét csináljak?

Végre nagy sokára – néhány száz év múlva talán – Omi kifújta az orrát, abbahagyta a sírást, és nagyot sóhajtott.

- Ki az a szerencsés? – kérdezte anyu.

- Mindegy, nem érdekes – suttogta Omi.

- Dehogynem érdekes! Vagy talán szégyelled előttünk? Talán utcaseprő? – próbálta viccesre venni a figurát anyu.

- Nem utcaseprő – motyogta Omi. – Az egyik srác a csoportból.

- Mi a csoda! – hökkentem meg. – És én észre se vettem?!

- Nem, mert te sose nézel felé. Az én oldalamon ül. Többnyire.

Hosszas szabódás után aztán csak kibökte, hogy Tomról van szó, arról a Tomról, akivel már gimiben is egy osztályba jártunk, és aki – érdekes módon – ott is Omi oldalán ült, a másik padsorban. Tomról, aki nekem is nagyon tetszett egy időben.

S most Omi beleszeretett.

- Sokszor azért nem jegyzeteltem – mesélte -, mert őt figyeltem. Persze úgy, hogy ne vegye észre. Rálátok a kezére is, látom, ahogy ír, és olyan szép keze van!

Hallgattunk.

- Nincs semmi baj, Omi – paskolta meg anyu a kezünket. – A szerelmet is meg kell tapasztalni. Ez még nem a világ vége!

- Más lányoknak nem – mondta halkan a testvérem. – De nézz ránk! Mi mire számíthatunk?

- Azt hiszed, nem találsz olyan fiút, aki szeretni tudna?

- Igen, azt. Hogy is szerethetne minket bárki? Hisz torzszülöttek vagyunk! Csak valami perverz alak érezhet bármiféle vonzódást a magunkfajta iránt!

Anyut mintha megütötték volna, hátrahőkölt és kikerekedett szemmel nézett Omira.

- Hogy mondhatsz ilyet? Hogy lennél te torzszülött?! Meg Alfi is. Micsoda gondolat ez?

- Ne is tagadd, ne szépítgess, azok vagyunk – horgasztotta le a fejét Omi. – Nem lett volna szabad megszületnünk!

- Ezt meg ne halljam még egyszer! – csattant fel anyu, felugrott, és kirohant a szobából. Tudtam, hogy ott fog sírni a mosogató fölött, ahol a vízcsobogás elnyomja a szipogás hangját.

- Ezt jól megcsináltad – mondtam mérgesen. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Az egész kamaszkorunk ezzel telt el, nem emlékszel? Azt hittem, kinőttél belőle.

- Miért, te igen? Nehogy azt mondd, hogy sose fordult meg a fejedben, hogy mi lesz, ha egyszer szerelmes leszel!

- De, megfordult. Sőt, voltam már szerelmes is. Nem rémlik? Telebőgtem a párnámat a honismereti táborban, az emeletes ágy tetején, mert rájöttem, hogy imádottamnak barátnője van…

- Mikor volt az már! – legyintett Omi. – Akkor még gyerekek voltunk.

- Egy gyerek nem lehet igazán szerelmes? Különben is, akkor már elmúltunk tizenhat évesek.

- Jól van, na, igazad van.

- Azt hiszed, nekem nem fájt? Én nem gondoltam azt, hogy sose kellek majd senkinek? Hogy sose visz el senki moziba, sose csókol meg senki, hogy mást ne is említsek? Tudod, mit csináltam az után az eset után?

- Nem. Sose beszéltél róla.

- Nem bizony! – néhány percig csak bámultuk egymást a tükörben. – Akkor elhatároztam, hogy többé sosem leszek szerelmes. Sosem fogom egy srácban se látni a férfit, nem hagyom, hogy bárki is olyan hatással legyen rám, mint akkor az a fiú volt. Elhatároztam, hogy vénkisasszony leszek!

Egy pillanatnyi csend után Omiból kirobbant a nevetés. Olyan jóízűen, szívből jövően nevetett, hogy muszáj volt vele tartanom.

- Most min nevetünk? – kérdeztem két gurgulázás között.

- Azon, ahogy ezt az előbb kijelentetted. Rég láttalak ilyen komolynak! Majdnem el is hittem…

- Nyugodtan elhiheted – bólintottam. – Így volt. Ma is ehhez tartom magam. Te legyél nyugodtan szerelmes, én nem szándékozom ilyet tenni.

- Gondolod, hogy ez csak úgy megy? Elhatározod, és akkor majd el fog kerülni a szerelem?

- Igen. Ez így megy.

Többet nem beszéltünk a témáról aznap este. Vacsora után Omi bocsánatot kért anyutól, aminek hosszas puszizkodás lett a következménye, másnap délután pedig tripla adag puding várt bennünket a hűtőben.

holdbört500x150_1.jpg

 

Játékos időszak következett életünkben. Igyekeztem segíteni Ominak abban, hogy minél közelebb kerülhessen szívszerelméhez – fizikailag és társaságilag egyaránt. Azokon az előadásokon, amiket Tom is látogatott, szinte becserkésztük őt – egyre közelebb ültünk hozzá, míg végül kiharcoltunk magunknak egy helyet közvetlenül mögötte. Érdekes módon, ettől kezdve Omi egyre ügyetlenebb lett, hol a tollát, hol valamelyik füzetét ejtette le, és ilyenkor – piruló arccal, éppen csak nem dadogva – kénytelen volt megkérni Tomot, halássza ki a kérdéses tárgyat a pad alól…

Csendben figyeltem az eseményeket, nem akartam beleavatkozni. Ha Omi beszélgetni akart az érzéseiről, természetesen beszélgettem vele, de magamtól sose hoztam fel a témát. Csak hallgattam és figyeltem.

A téli vizsgaidőszakot egészen jól átvészeltük. Többször összefutottunk Tommal a könyvtárban, sőt, Omi jegyzeteket cserélt vele, néha egész hosszasan belemerültek egy-egy tétel megtárgyalásába. Ugyanaznap vizsgáztunk amerikai irodalomból, aminek sikerét megünneplendő, Tom meghívott minket a közeli cukrászdába. (Mindenki tudta, hogy édesszájúak vagyunk.)

A cukrászda egyik hosszanti falát tükör borította – és borítja még ma is, valószínűleg. Úgy ültünk le egy kis kerek asztalhoz, hogy szemben legyünk a tükörrel, így Tom – értelemszerűen – háttal ült neki. Nagyon kényelmesen válthattunk egymással jelentőségteljes pillantásokat, apró mosolyokat anélkül, hogy a srác észrevette volna.

Volt is miért pislogni és jelentőségteljesen összenézni! Ha addig kételkedtem volna benne, most megbizonyosodhattam Omi érzelmei felől. Ahogy erre a srácra nézett! Csak úgy ragyogott a szeme, az ajka meg nem szűnt volna mosolyogni, és még a tenyerünk is izzadt miatta.

Egymásra pislogásunk mellett azért jól megfigyeltem magamnak ezt a Tom gyereket is. Meg kellett állapítanom, hogy semmit se vesztett kisfiús bájából – ahogy mondani szokás, ha az ember a gödröcskésen kerekedő arcra és cinkosan szűkülő szemre gondol. Göndör barna fürtjeit levágta, csak néhány milliméternyi haj tenyészett a fején. Jól állt neki. Az embernek kedve lett volna megsimogatni jó formájú koponyáját, hátha szerencsét hoz, mint a Buddha hasa…

Tom kedves mosolya mögött próbáltam észrevenni a hátsó szándékot, amely miatt ennyire kedves hozzánk. Ennyire érdeklődő. Próbáltam kitalálni, miért törődik velünk most, hiszen az elmúlt évek alatt alig váltottunk vele néhány mondatot. Abban biztos voltam, hogy nem a kíváncsiság hajtja, hiszen évek óta ismertük egymást, s ha nem is avattuk be minden titkunkba, azért tudott rólunk egyet-mást. Többet, mint egy utcabeli ismerős vagy valaki, aki csak a néha-néha rólunk megjelenő újságcikkekből értesül az életünkről.

Csaknem bizonyos voltam abban is, hogy nem a szánalom vezérli. Épp azért, mert régről ismert minket. Ha sajnált is valaha bennünket, már továbblépett, megtanulta, hogy semmi oka a szánalomra. Nagyon gyorsan és világosan értésére adtuk mindenkinek, hogy nem kérünk a sajnálatból, azt akartuk mindig is, hogy úgy kezeljenek minket, ahogy bárki más normális – egyfejű – embert.

Akkor pedig…

Úgy elkalandoztak a gondolataim, hogy meg se hallottam Omi kérdését. Arra riadtam, hogy kissé hangosabban rám szólt:

- Alfi, hallasz egyáltalán?

- Hallak, persze, csak elgondolkodtam kicsit.

- Elgondolkodtál. Jellemző! Mi itt életbevágó kérdésekről tárgyalunk, te meg elgondolkodsz!

- Mi volt az az életbevágó kérdés?

- A moziműsor. Tom szerint ez az utolsó vámpíros film, ami most megy a moziban, egész ígéretes. Meghívott rá. Mit szólsz?

- Vámpíros film…

- Tudom, nem a kedvenced, de én szívesen megnézném.

- Jól van, felőlem mehetünk! Majd relaxálok alatta…

Így történt, hogy a következő szombat estét a moziban töltöttük. A jegyszedőnek okozott némi fejtörést, hogy Ominak és nekem vajon egy vagy két jegyet kell-e vennünk, de végül sikerült meggyőznünk róla, hogy egy jegy elég nekünk, mivel csak egy széket foglalunk el…

Nem akarok filmkritikát írni, úgyhogy a filmről egy szót se. Különben is, sokkal jobban érdekelt, hogy történik-e valami Omi és Tom között. Nem mintha szánt szándékkal őket lestem volna, szó sincs róla, de egyszer, amikor viszketni éreztem a jobb tenyerünket és meg akartam vakarni, beleütköztem egy idegen kézbe – Toméba. Olyan közel volt a jobbunkhoz, hogy arra kezdtem gyanakodni, hogy meg akarja fogni. Tudom, közel vannak egymáshoz a mozi székei, közel a karfák is… De azért mégis…

Hogy-hogy nem, ettől kezdve egyre gyakrabban kellett „lemennem alfába”, és hogy úgy mondjam, életem jelentős részét töltöttem ezután magamon kívül. Egyre jelentősebbet.

Talán éppen csak végeztünk az alsó tagozattal az általános iskolában, amikor elhatároztuk, hogy kifejlesztünk egy technikát, amivel valódi magánéletet, privát szférát teremthetünk egymásnak. Tökélyre vittük a relaxációt, képesek lettünk olyan tudatállapotba kerülni, amiben már egyáltalán semmit nem érzékeltünk a külvilágból. Azokban a korai években természetesen, nem volt olyan gyakran szükségünk rá, hogy alkalmazzuk a „lemegyek alfába”-technikát, később, kamaszkorunktól kezdve viszont egyre gyakrabban „hagytuk magára” a másikat.

Ha Omi nem mondta volna, akkor is észre kellett volna vennem, hogy kapcsolata Tommal mind jobban elmélyült. Meg kellett szoknom, hogy a srác fogja a kezünket, amikor sétálnak, hogy átkarolja a derekunkat a ház előtt ácsorogva, amikor hazakísérte Omit. Igaz, ha kikapcsoltam magam, ezt mind nem érzékeltem, de azért előfordult. Egy idő után pedig zavarni kezdett.

Tudom, mindenki arra gondol, hogy féltékeny lettem. Hogy irigyeltem Omi boldogságát, mert megtapasztalta azt az érzést, amiről én önként, évekkel azelőtt lemondtam. De nem így volt. Örültem a boldogságának. Örültem, hogy legalább egyikőnk nőnek érezheti magát a szó mindenféle értelmében. Hogy képes szerelmet ébreszteni és képes maga is igazán, mélyen szeretni egy férfit.

Az zavart, hogy ha nem is mindig és egészen, teljes aggyal és figyelemmel, lélekben is, nem csak megosztott testtel – de ott voltam. Ott voltam az első alkalommal, amikor egymásba kulcsolódott a kezük, amikor először csókolták meg egymást, és igen, azt is észleltem, amikor közös testünkben feltámadt Omi vágya Tom ölelése iránt.

Akkor döntöttem úgy, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Megoldást kell találnom, szabadulnom kell ebből a bűvös hármasból – Omi boldogsága és az én ép eszem érdekében.

Egy percig se hittem, hogy ez a felállás kielégíti Omit, hogy őt nem zavarja gardedámnyi – hol teljes, hol csak „feji” – jelenlétem. Éreztem a zavarát, amikor előbb tértem vissza az éberség világába, mint ő szerette volna, és Tom karjai közt találtam magunkat. Tudatában voltam egyszer-kétszer a bosszúságnak, amit azért érzett, mert jelenlétem miatt nem tett meg valamit, amit nagyon szeretett volna. Utálta miattam visszautasítani a srácot. Tudtam, hogy attól fél, rosszul esne nekem kettejük intim közelsége. Azt hitte, megbántana vele, elárulná azt a semmihez se hasonlítható közösséget, amit mi ketten alkotunk. Azt a szoros köteléket, amit senki mással nem létesíthet.

 

Már nem emlékszem pontosan, mikor történt, talán néhány hónappal ama bizonyos, moziban töltött randi után, hogy vallatóra fogtam Omit. Aznap este véletlenül nem mentünk sehová. Már benne jártunk a nyár eleji vizsgaidőszakban, az utolsó simításokat végeztük a szakdolgozatainkon. Egyszer csak, hirtelen elhatározástól vezérelve, becsaptam a könyvet és felszólítottam a csajt, hogy üljünk a tükör elé, beszédem van vele. Kissé mintha megriadt volna, de nem tiltakozott.

- Mondd csak, Omi – vágtam a téma közepébe –, szerinted jól van ez így?

- Micsoda? – nézett rám bambán.

- Hát ez. A kapcsolatod Tommal. Hogy én mindig ott vagyok. Nem zavar?

- Mért zavarna? Hisz relaxálsz! Igazából ott se vagy… Ugye? – mintha parányit elbizonytalanodott volna.

- Nem, legtöbbször nem vagyok ott. Mármint lélekben. De testileg… a fejem… mégiscsak ott billeg melletted a két vállunk között. Tomot ez nem idegesíti? Sose kívánta, hogy bár ne lennék?

Omi megütközve bámult rám a tükörben.

- Hogy jut ilyesmi az eszedbe? Dehogy! Igaz, hogy eleinte nem értette, hogy vagyunk mi ketten egymással, úgy értem, fizikailag… és hogy amikor be van csukva a szemed, tényleg alszol-e, vagyis, hogy nem vagy jelen… De elmagyaráztam neki. Azóta teljes mértékben megbízik bennünk. Benned is. És – bár nem mondta neked és talán nem is fogja mondani, mert kicsit még zavarba hozza a téma –, nagyon hálás neked, hogy lehetővé teszed, hogy kettesben lehessünk. Én is nagyon hálás vagyok…

Néhány pillanatig elérzékenyülten néztünk egymásra, és nem is tudom, hogy a lámpa világított fölöttünk homályosabban vagy a szememet futotta el a könny… Akkoriban hajlamos voltam minden butaságon elpityeregni magam. Aztán erőt vettem gyenge szívemen és megkérdeztem:

- De most komolyan, nem lenne mégis jobb, ha nem volnék? Ha nem volnék szó szerint kolonc a nyakadon?

Omi levegő után kapkodott.

- Ezt most azonnal hagyd abba! – mondta végül nagyon szigorúan. – Így születtünk, így élünk és így oldunk meg minden problémát és helyzetet. Ahogy eddig is. Tudom, hogy ezután is meg fogunk oldani mindent.

- Drága nővérkém! – sóhajtottam. – Igazán lelkesítő az optimizmusod, de felrémlett már akár csak egyszer is előtted az a helyzet, amikor szeretkezni akarsz majd ezzel a sráccal? Ahogy benneteket elnézlek, már nincs messze a pillanat. Mi lesz, ha minden edzettségem és erőfeszítésem ellenére sem tudok egészen nem jelen lenni? Hm? Gondolod, hogy csak nekem lesz kellemetlen? Mondhatnám – kínos?

Omi nem felelt. Csak meredt rám a tükörben, arca egyre szomorúbb lett, és tudtam, hogy érzékeny pontra tapintottam. Végül Omi sóhajtott egy szélmalomnyit, de nem szólt semmit.

- Na látod – jegyeztem meg csendesen. – Erről van szó.

A beszélgetést nem folytattuk. Mondhatni, kerültük a témát a következő napokban, hetekben. Igyekeztünk a vizsgákra, az államvizsgánkra koncentrálni. Amolyan hallgatólagos egyezséget kötöttünk, aminek – sejtettük – valami nagy elhatározás vet majd véget. Valamelyikünké. Valamilyen irányban.

Szerencsére a vizsgákra való felkészülés mikéntje és eszközei lehetővé tették, hogy egyéb irányú kutatásokat is végezzek. Omi tudta nélkül. Mert egy percig se volt kétséges számomra, hogy ezt a helyzetet, ezt az édes hármast nekem kell felbontanom. Nekem kell kivezető utat találnom, mert Omi csak egyre jobban kétségbeesik, depressziós lesz és végül a szerelmük látja kárát. Neki volt mit veszítenie. Nekem nem.

Sokszor gondoltam arra, hogy a sors valójában a testvéremmel bánt el igen rútul. Ha a drága anyánk méhében eszméletre térő petesejtek nem döntenek úgy, hogy ikreket alkotnak, ha ez a törekvésük nem fut vakvágányra és nem hoznak létre egy kétfejű sziámi ikret, Omiból akár világszépe is lehetett volna. Néha csak úgy elnéztem arcát, telt, piros, becézgetni való ajkát, és elszorult a szívem. Ezzel az arccal és azzal az alakkal, mely nekünk adatott – no meg az eszével –, Omi előtt minden ajtó megnyílt volna. Ha nincs ott az övé mellett az én béna, csökött fejem.

szuperallam500x170.jpg

 

Államvizsgám másnapján – Ominak még volt két napja a sajátjáig, és megszállottan tanult – leltem rá a kivezető útra. Elsőre megvalósíthatatlannak tűnt. Kételkedtem benne, hogy sikerülhet, hisz addig csak azt hallottam, hogy lehetetlen. De találtam valakit, aki reményt adott a sikerre. Vad levelezésbe fogtunk, bár ennél közvetlenebb kapcsolatot féltem létesíteni vele – nehogy idő előtt lebukjak. Óránként újabb és újabb kérdésekkel bombáztam, kétségeimmel nyaggattam, de ő mindenre tudta a választ. Megnyugtató és kielégítő választ. Hamarosan úgy éreztem, megtaláltam a megoldást. Végre eljött az idő, hogy Omi és én a saját, külön életünket éljük.

Amikor a szüleinknek és Ominak előadtam a tervemet, a döbbenettől szólni se bírtak. Majd anyu első szava – nem meglepő módon – a „nem” volt. A többiek is csatlakoztak hozzá, de hajthatatlan maradtam. Tudtam, hogy a végrehajtáshoz csak Omi beleegyezését kell megszereznem. A szüleinké nem kellett – nagykorúak voltunk már rég. Bíztam Omi szerelmes önzésében, hogy hagyja magát meggyőzni, és bízni fog bennem és az orvosban, aki segíteni fog. Meg a tudósban, aki a megoldást feltalálta.

De nem ment könnyen. Holmi romantikus képzelgésektől vezérelve Omi megmakacsolta magát, és egyre azt hajtogatta, hogy nem akarja, hogy nekem bármi bajom essen. Meg azt se akarta, hogy az én „elhamarkodott és hülye döntésemnek” bármelyikünk egészsége lássa kárát. Tudom, hogy valójában arra gondolt, hogy egyikünk vagy akár mind a kettőnk is belehalhat a műveletbe.

Merthogy erre is volt esély. Nem sok, de volt. Ha bármi félresikerül, ha a fejem a helyén marad, ha valami mérgezés lép fel, akkor oda mindkettőnk élete. De biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi baj, hiszen átrágtunk minden apró részletet, számba vettük az összes következményt és úgy láttuk, ennek sikerülnie kell. Hogy Omi végre boldog lehessen. Hogy legalább ő boldog lehessen…

Izgultam, hogyne izgultam volna! Amikor elérkezett a nagy nap, hirtelen kétségek rohantak meg, újra végiggondoltam mindent, talán még el is bizonytalanodtam kissé, de aztán ránéztem Omi rémült és kíváncsi arcára a tükörben, és tudtam, már nem fordulhatok vissza. Nem akartam visszafordulni. Végig akartam csinálni, amit elhatároztam. Kettőnkért.

 

Miközben a műtő felé toltak, az járt a fejemben, hogy nem vagyok normális, hogy ebbe belementem. Aztán azzal vigasztaltam magam, hogy eddig se voltam normális – hogy is lehettem volna? Ennél rosszabb már nem lehet. Majd elaludtam.

 

Először anyu arcát láttam meg. Fölém hajolt, láttam, hogy vörösre sírta a szemét. Nem bírtam megállni, hogy ne viccelődjek vele:

- Nicsak, új szemfestéked van? – kérdeztem, majd rögtön belém is fagyott a szó.

A hang idegenül csengett. Kétségkívül az én hangom volt, éreztem, ahogy megformálom a szavakat, ahogy az ajkam vigyorra húzódik. De mégsem az én hangom volt. Pontosabban, nem az a hang volt, amit előtte sok-sok évig a magaménak tudtam. Új hang volt. Az új torkom, új hangszálaim hangja.

Óvatosan felültem az ágyon. Kicsit szédelegtem, de nem fogadtam el anyu segítő karját. Valahogy olyan furcsa volt minden. A másik ágyon Omi feküdt, válla bepólyálva, szoros kötéssel a fejem helyén. Még aludt. Sápadt volt, de egyenletesen lélegzett. Mellette, az ágy szélén kuporogva Tomot is felfedeztem. Az én ágyam – az én, saját ágyam! – végében pedig ott állt apu, és inkább kíváncsian, mint aggódón bámult rám. Visszabámultam. Már tudtam, mi olyan furcsa.

A fejem. Teljesen függőlegesen állt a nyakamon, sehol se volt az az enyhe balra dőltség, ami abból eredt, hogy Omi feje mellett léteztem, kissé ferdén, közös vállunkon. Ami sosem tűnt fel igazán, nem volt furcsa vagy természetellenes, hiszen születésemtől fogva így éltem. De most – külön testem volt, külön fejjel, külön vállal. Saját vállal, egyedül.

Vállal, ami a fejet hordozta, amit igyekeztek az én képemre formálni, hogy beletölthessék mindazt, ami én voltam, én vagyok. A fejbe, ami immár magányosan ült egy vállon, egyedül irányított egy testet, ami valójában nem is emberi test volt. De csak az enyém.

Omi szabad volt, én pedig új életet kezdhettem egy kiborg testében.

Reményeim szerint hosszú és talán nem magányos életet.

4 komment

Címkék: novella


A bejegyzés trackback címe:

https://galaktikaarena.blog.hu/api/trackback/id/tr765138174

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sz-ter 2013.03.27. 23:49:35

már eltelt pár nap azóta, hogy olvastam, de azóta se írt senki semmit... úgyhogy írok én :) ahhoz nem szoktak írni, ami az "elmegy" kategória, de ez szerintem nem az! Nekem nagyon tetszett. Tök jó az alapötlet, és elég lelkizés is volt benne... :) érdekes, jól felépített, stilisztikailag tök rendben van... szerintem nagyon jól sikerült, csak így tovább ;)

T. B. Felix 2013.03.28. 23:15:28

@sz-ter: Köszönöm a véleményedet, és örülök, hogy tetszik a mazsolám. Igyekszem, igyekszem... :)

Kismy 2013.04.25. 21:41:42

csatlakozom sz-terhez, hozzátéve, hogy az alapötlet több mint jó. szerintem perfekt :D grat!

T. B. Felix 2013.07.27. 11:16:15

Neked is köszönöm, Kismy, ha kissé megkésve is. :)
süti beállítások módosítása