HTML

Galaktika Aréna

Írsz? Sci-fit vagy fantasyt? Mutasd meg a világnak mit tudsz, mérkőzz meg a többi szerzővel!

Galaktikabolt

galbolt-galhuray1.jpg

Galaktika a facebookon

Friss topikok

2013.03.06. 14:23 Zanphagras

Demeter Attila: Az erőmű (szemelvény az Ezeréves őrszolgálat - Robinson az őrhelyen c. regényből)

atomearth.JPG

Újabb részletet kaptunk Demeter Attila Ezeréves őrszolgálat - Robinson az őrhelyen című regényéből, címe Az erőmű. Ha szeretnél írásoddal az Arénában megmérkőzni, küldd el nekünk az info @ galaktika.hu-ra!

szuperallam500x170_1.jpg

Az erőmű

 

Az atomerőműveket felügyelő központban nem írtak elő semmiféle protokollt járványok idejére. Az energiaiparban korábban elképzelhetetlennek számított, hogy bármilyen betegségtől egy csapásra elnéptelenedne akármelyik erőmű. Kio Yamamoto azonban mégis úgy gondolta, abból lesz a kisebb baj, ha megnyomja a pánikgombot, és kiadja az utasítást, amely a Föld valamennyi atomreaktorát leállítja.

Nem attól tartott, hogy a kór megfertőzi a hűtőrendszereket, hanem attól, hogy a rohamosan terjedő megbetegedések következtében személyzet nélkül marad valamelyik erőmű, és ezután egy apró üzemzavar elég ahhoz, hogy hatalmas katasztrófa keletkezzék. Adódott rá példa korábban is, hogy egy gyatrán működtetett személyzete felületesen értékelte a műszerek által jelzett hibát, és az első kisebb hiba – egy zárlatos tekercs leégése, egy selejtes csapszeg megroppanása vagy valamilyen apróság – katasztrófát idézett elő a hűtőrendszerben. Következményképpen egy sűrűn lakott várost atombomba módjára rombolt porig az elszabadult energia.

Yamamoto feltételezte, lesznek olyan erőművek, amelyeknek a személyzete soha többé nem ügyel a gépekre, medencékre és turbinákra. Úgy döntött, abból nem keletkezhet katasztrófa, ha a leállított turbina pár év múlva rozsdától megszorulva örökre mozdíthatatlanná válik, viszont óriási bajok lehetnek abból, ha egy gazdátlanul maradt erőműben leállnak a hűtőfolyadékot pumpáló szivattyúk, vagy rozsdamartan összeomlanak a tartógerendák, és egymásra zuhannak a radioaktív rudak, amitől évszázadokra sugárfertőzött lesz minden félkontinensnyi területen. Néhány ilyen ellenőrizetlenül maradt reaktor lakhatatlanná tenné a földet.

Yamamoto bármit megtett volna azért, hogy elkerülje a világkatasztrófát. Elég bajnak tartotta azt, hogy az emberiség negyede meghalt a járványtól, a másik negyede betegen fekszik otthon vagy valamelyik kórházban, esetleg ápolás nélkül haldoklik valahol egy pályaudvar várócsarnokában, a padon, netán egy irodaház folyosóján. Megnyomta hát a gombot, amellyel az egész földgolyó atomerőműveit minden további közbelépés nélkül leállította.

Ebben a pillanatban szerte a földön megszólaltak az erőművek szirénái, és elkezdődött a vészleállás. A medencékből kiemelkedtek a fűtőelemek, közéjük csúsztak az ólom és grafit cellák, a hidraulikus emelők a rudakat a megfelelő távolságra eltávolították egymástól, a fűtőelemek a fékezőanyaggal együtt betontáblákra állítva biztonságos helyre kerültek, így a hasadóanyag nem állhatott össze kritikus tömeggé sehol. Az automaták saválló tartályokba szivattyúzták a sugárzó hűtőfolyadékot, és számítógépek által vezérelve minden egyéb intézkedés megtörtént a katasztrófák megelőzésére. Az atomreaktorok ettől kezdve abban az esetben sem okozhattak katasztrófát, ha évszázadokig gondozatlanul maradnak.

 

-

 

Rióban, a Castro Vörös Csillaga Szövetséges Köztársaság fővárosában III. Fidel Gomez éppen befejezte hosszú beszédének a felvételét, amikor a Föld átellenes oldalán, az Atomenergia Hivatal genfi központjában Yamamoto intézkedett.

III. Fidel, mint azt a neve mutatta, sokadik tagjaként született a családnak, amelyet a hű polgárok örökös elnökséggel jutalmaztak. A nagyapja, I. Fidel Gomez hatvanhét évvel korábban ült a főtitkári székbe, és egységbe kovácsolta a dél-amerikai kontinens lakosságát, közel hozta a megvalósuláshoz a szabad szocializmust. Azóta szépen fejlődött a szabadság a kontinensnyi államban.

A döcögve fejlődő gazdagságra még várt néhány megszorító intézkedés, míg maguk mögé utasíthatják a kapitalista mételytől rothadó európai típusú rezsimeket, de ha szerény színvonalon is, mindenkinek jutott élelem, lakás és ruha. Fidel azzal büszkélkedett, hogy ő nem kényszeríti a lakósságot a föld alá, a Szövetséges Köztársaság minden polgárának jogában állt a felszínen élni. Igaz, ezért azt az árat fizették, hogy télen kicsit fáztak, nyáron pedig a forróság gyötörte az embereket, siránkozni mégsem lehetett. Az ideológia szerint a felemelkedésért áldozatot kell hozni.

A lázadozás veszedelmes cselekménynek számított. Besúgók serege gondoskodott arról, hogy elégedetlenkedés ne kaphasson lábra. Aki szót emelt a téli hidegben, fűtetlen szobákban megfagyó emberekért, azokat azonnal likvidálták. A haladás útjában állók, nem maradhatnak az egészségesen gondolkodók között, erre a célra kiépültek a megfelelő elkülönítő táborok.

Működött tehát minden.

A jóléti kormány a járványt nem kalkulálhatta be történelembe, az váratlanul érkezett. Begyűrűzött. Megoldást találhattak a kézikönyvekben, de a járvány leküzdéséhez szükséges információkat el kellett juttatni a polgárokhoz. Ezt szolgálná a hosszú beszéd, amelyet az egész kontinensre sugározna minden hírcsatorna és honlap, csakhogy Genfben Kio Yamamoto úgy döntött, az energiaellátás hiánya kisebb gondokat okoz, mint egy néptelenné váló atomerőmű lángra lobbanása.

III. Fidel nem sejtette, mi történt, amikor a stúdióban és az egész hatalmas városban, kialudtak a fények, és vészvilágításra kapcsolt át minden utca, épület és üzem, mert ehhez elegendő volt a vízierőművekben termelt áram is.

Dühösen hívta fel a hadügyminisztert.

– Mi történt? – ordított bele a csuklóján csillogó kommunikátorba. – Most készültem el a beszédemmel, és éppen ebben a sorsdöntő pillanatban megszűnik az áramellátás?

– Nem hinném, hogy szabotázs áll a dolog mögött főtitkár elvtárs – szabadkozott a hadügyminiszter.

– Biztos vagyok benne, hogy szabotázs! – bődült egy hatalmasat Fidel. – Ki fogom végeztetni a vétkeseket.

– Azonnal utánanézek, mi történt – fogadkozott rémülten a miniszter.

Az egész kontinensen zizegni kezdtek a tábori vonalak, információk száguldottak a titkos hálón, jelentések futottak be az ügynököktől, és pár perc alatt összeállt a kép.

– Főtitkár elvtárs! – kezdte dadogva a miniszter. – Mint tudja, országunkban hét atomerőmű szolgáltatja az elektromos energia többségét. Az imént, amikor sötétbe borult a város, egyszerre leállt valamennyi reaktor.

– Ugye mondtam, hogy szabotázs! – csapott le rá ordítva Fidel.

A miniszter vett egy mély lélegzetet, és megpróbált ellentmondani felettesének, miközben az elnök a lehetőségeket mérlegelte. A járvány megkímélte ennek a tisztnek az életét, de ezért az ellenkezésért agyonlövethenté.

– Nem szabotázs főtitkár elvtárs. Genfből kapcsolták le a föld valamennyi atomerőművét.

– Ezek a kapitalista disznók! – dühöngött III. Fidel, mégis visszafogta magát. Ha a bűnösnek tekinthető alkalmazott Párizsban vagy New Yorkban kapcsolgatja az erőműveket, akkor habozás nélkül odaküld egy kommandót, Genf az más. A svájciak őrzik az ő pénzét is, velük nem húzhat ujjat.

Kommandót nem küldhet, azonban elviselhetetlen bosszúságot jelentene, ha az áram hiánya miatt megszakadna a kapcsolata az ő szeretett népével.

– Miképp lehetséges, hogy a mi országunk áramellátását egy idegen városból ki lehet kapcsolni? – kérdezte.

A miniszter arcáról kis megkönnyebbülés látszott. Alighanem megérezte, egyelőre elmarad a kivégzés, tehát lehetséges, hogy láthatja a holnapi napfelkeltét.

– A járvány miatti óvintézkedésről van szó – felelte.

– Mi megfékezzük a járványt! A kapitalista gazemberek pedig a saját nyomorban tengődő népüknek adjanak ki óvintézkedéseket! – Fidel dühöngött. – A békét építő szabad, szocialista embereket egy járvány jötte inkább megerősíti a haza építésében ahelyett, hogy hátráltatná!

Köszönés nélkül bontotta a vonalat. Szükségtelen udvariaskodnia bárkivel. Ő a főtitkár és az államelnök egy személyben, mások kényszerültek udvariaskodásra vele szemben.

Az ipari minisztert hívta.

Juan Guevara Santos letört arccal fogadta a hívását.

– Mi ez a disznóság az atomerőművekkel? – ripakodott rá köszönés nélkül Fidel.

– Sajnálom főtitkár elvtárs! – kezdte Juan Guevara – A világszervezet kapcsolta le a reaktorokat.

– Köpök a világszervezetre! – ordított az elnök. – Azok az erőművek a mieink! A tetves kapitalisták a saját országukban dirigáljanak! Éppen ezért építette a nép fáradságos munkával, vérrel és verejtékkel, hogy függetlenek maradhassunk a düledező kapitalizmus haláltusájától!

– Biztonsági okból kapcsolták le, elnök elvtárs.

– Én meg azt parancsolom, hogy éppen a biztonságunk végett kapcsoltassa vissza!

– Nehéz lesz – próbált meg ellenkezni az ipari miniszter. – Ezeket a rendszereket többszörös védelemmel építették.

– Köpök az imperialisták többszörös védelmére! – tajtékzott III. Fidel. – Gondoskodjon róla, hogy minél hamarébb továbbíthassuk a beszédemet bárhová, és azt a nép megnézhesse a realityben.

– Értettem, elnök elvtárs! – felelte elhaló hangon Santos.

 

60szazalek.jpg

III. Fidel energiaügyi minisztere csak annyit akart, mint bárki más az országban, a családját menekíteni a betegekkel zsúfolt metropoliszból.

Úgy tervezte, összeköti az államérdeket a saját igényével. Hazaszólt a családjának, készítsék össze az úti poggyászt, mert rövidesen értük megy.

A legközelebbi atomerőmű a közelben üzemelt – amíg üzemelt. A beduguló utakon valószínűleg elakadna a feltorlódott járművek között, távbeszélőn pedig aligha képes eléggé meggyőzően érvelni. A várható forgalmi akadályokat használhatja érvként egy később bekövetkező vitában, amikor az elnöknek arról magyarázkodik, miért hagyta el a fővárost. Természetesen azért, hogy mentse a bőrét és a családját, ehhez keresett elfogadható álcát magának. Az erőmű újraindítása jó ürügynek tűnt.

Repülőgépével a villája tetején kiépített leszállóhelyen ereszkedett le. A gépből kiszállva kikerülte az áram híján kikapcsolt liftet, és a lépcsőn ment le a lakásba.

– Készen vagytok? – kérdezte a feleségét, aki sírva támasztotta az ajtófélfát.

– Juan – szipogta a nő. – Most hagyott itt bennünket.

– A kicsi Juan? – szörnyedt el a miniszter.

A felesége a zsebkendőjét markolta, és a könnyeivel küszködve bólintott némán. A kedvencüknek számított a legkisebb, alig ötéves fiúcska. Két nagyobb testvére középiskolába járt, Juan egy kicsit megkésve érkezett közéjük, ezért mindannyian kényeztették a gyereket, aki kedvesen fogadta a sok szeretetet. Az egész család és a személyzet is kedvelte.

– Juan! – mormolta alig hallhatóan az apa. Egy rövid időre teret engedett elkeseredésének és a gyásznak, de a rengeteg elveszített családtag miatt mára hétköznapivá lett az elmúlás, és csak mérsékelten rendítette meg a lelkét egy-egy újabb haláleset.

– Indulunk! – döntött Guevara. – Mi még megmaradhatunk.

– Mindenki elpusztul! – sikoltott fel az asszony, és öklével nekiesett a férjének. Nem tartotta fontosnak a ház nyugalmát, a keletkezett viszonyok között mit sem számít, ha a szolgák tudomást vesznek a civakodásról. Szolgák sem maradtak. Legtöbbjük hazament a saját családjához, mások meghaltak.

A két nagyfiú némán, a körmét piszkálva gubbasztott a nappaliban. Gyászoltak. Az elmúlt napokban elveszítették barátaikat, ismerőseiket, tanáraikat, a nagymamát, a nagypapát. Kővé változott szívvel viszonyultak az elmúláshoz, de kisöccsük halála megrázta őket.

Guevarából előbújt a férj, az apa. Szelíden magához ölelte a feleségét, verdeső ökleit a mellére szorította, és halkan suttogva nyugtatta őt.

– Van két másik gyerekünk – mondta. – Gondolj rájuk!

Elhallgatott, hatalmas tenyerével simogatta az asszony hátát szinte teljesen befedve velük a karcsú nő testét.

– Ha elmúlik ez a szörnyűség, visszajövünk, és eltemetjük tisztességesen. Most muszáj indulnunk!

– Hová? – kérdezte szipogva a felesége. – A járvány mindenhol megtalál.

– Amíg élek, próbálkozom – tiltakozott a férfi. – Áll egy gép a háztetőn. Elrepülünk vele a maradék dzsungelbe, olyan helyre, ahol nem fertőzhetnek meg mások.

Az asszony lassan kibontakozott a karjaiból, és bement a szobába.

– Összekészítettem mindent – az asszony letörten állt a hall közepén, karjai ernyedten lógtak maga mellett. – Ruhákat és élelmet raktam a kosarakba meg a bőröndökbe. Akár azonnal indulhatunk.

Bávatag mozdulatai ellentmondtak a szavainak, láthatóan nehezére esett az indulás.

Guevara a halott fiúcskát nézte, aki eltorzult arccal, megmerevedve feküdt a franciaablakkal szemközti kanapén. Az utolsó gyötrelmek ott tükröződtek a tekintetében.

Odalépett hozzá, végigsimította a hűlő félben lévő arcot, aztán a gyerekszobából kihozott egy kis takarót, lefedte a semmibe meredő szemeket.

– Nyugodj békében kisfiam! – motyogta.

Felkapta a szoba közepére készített bőröndöket, és a két nagyfiúra nézett. – Fogjatok meg egy-egy csomagot! Indulunk!

Az asszony némán, öntudatlanul felemelt két kosarat, és csatlakozott a kifelé vonuló kis csoporthoz.

A repülőnek alig telt némi időbe, amire elérte az atomerőművet. A távolság a várostól több mint negyven kilométer, a gép maximális sebességgel repülve, öt perc alatt odaért.

– Várjatok itt! – adta ki az utasítást a családnak. – A repülőbe senkit se engedjetek be, csak nekem nyithatjátok ki az ajtót!

A gyerekek némán bólintottak, a felesége csupán bámult maga elé kiürült tekintettel.

 

 

Guevara a reaktor folyosóján nem látta nyomát a várost elborító káosznak. Az atomveszély még a más jellegű katasztrófahelyzetben sem tűrte a lazaságot vagy hanyagságot. Bár feltűnt neki a csend, hiszen a szomszédos épületkolosszusban álltak a turbinák, az irodákból sem hallatszott ki a szokásos halk duruzsoló zümmögés, a nyugalom látszata mégis a megszokott képet mutatta. Az itt elhaltakat a helyszínen lévő mentőosztagok eltakarították, mindig fölös számban akadtak emberek, akik a rend megőrzésével foglalkoztak.

Amikor az Atomenergia Hivatal genfi központjában megnyomták a pánikgombot, a rendezett vészleállás szinte emberi erő nélkül lezajlott. Minden úgy épült, hogy rendkívüli helyzetben automaták állíthassák le az egész hatalmas és veszedelmes objektumot.

A fűtőelem rudak azonnal megindultak felfelé, hidraulika csúsztatta közéjük a fékező elemeket, és amikor biztonságossá tettek mindent, a medencéket hatalmas betontetőkkel fedték le. Így még egy földrengés sem indíthat be láncreakciót.

Az ipari miniszter végigrohant a folyosón, és benyitott az igazgató irodájába.

Az ajtón arany betűkkel az állt: Igazgató. Guevara tudta, hogy ebben a létesítményben az igazgató katona, és a közvetlen beosztottjai is azok.

– A főtitkár parancsát hozom ezredes elvtárs! – nyitott be az ajtón köszönés helyett a miniszter.

– Jó napot! – köszöntötte őt a miniszter izgatott hangjához méltatlan nyugalommal az ezredes.

– Azonnal indítsa be az erőművet! – tolmácsolta az elnök parancsát Guevara.

– Arról tegyen le!

– Nem érti? – rivallt rá a miniszter. – Az elnök szózatot intéz a nemzethez a realityben, és nincs energia ahhoz, hogy az emberek meghallgathassák.

– Éppen most tartja jónak szeretett főtitkárunk, hogy szózatot intézzen a nemzethez? – kérdezte az igazgató gúnyosan.

– Nem a mi dolgunk eldönteni, hogy mikor szólal meg az elnök! – förmedt rá a miniszter. – Azt parancsolta, hogy indítsa be az erőművet!

– Az elnök megőrült – felelte szárazon az ezredes, anélkül, hogy felállt vagy legalább ránézett volna a felettesére.

– Mit merészel? – kapott fenyegetően a fegyveréhez Guevara. – Ezért felelni fog!

Az ezredes megvonta a vállát.

– Azonnal kapcsoltassa vissza a reaktort!

– Milyen iskolát végzett maga miniszter elvtárs? Gondolom főképpen ideológiait.

Pattogtak közöttük a szavak, mint egy harcias kocsmai civakodásban.

– Semmi köze hozzá!

– Dehogynem – nézett rá hideg szemekkel az igazgató. – Ha mérnök lenne, nem kérne ilyen ökörséget. A biztonsági protokollt olyan gonddal tervezték, hogy a felülírásra innen semmi lehetőség sincs.

A miniszter megdermedt a választól. Váratlanul érte a tiltakozás, és meglepte az igazgató hangneme is. A hatalmas ország elnökéről, a népet vezető párt főtitkáráról és annak utasításairól ilyen hangon nem lehetett szólni eddig.

– Ha innen nem, akkor honnan lehet újra indítani? – kérdezte haragját visszafojtva.

– Sehonnan – válaszolta könnyed hangon az ezredes. – A leállást a számítógépek vezérelték, és az Atomenergia Központ engedélye nélkül nincs mód az újraindításra.

– Az lehetetlen! – tajtékzott dühében a miniszter. – Azt akarja mondani, hogy robotokra kell bíznunk az ország energiaellátását!

Az igazgató bólintott.

– Erről beszéltem.

A miniszter számára ez új információ volt. Éber figyelemmel követte a lakosság hangulatának változásait a Társadalmi Információs Intézet jelentései alapján, műszaki kérdésekkel nem foglalkozott, az a Párt Gazdasági Hivatalához tartozott.

– Maguk ostoba marhák! Idióta mérnökök! Automatákra bízzák az ország sorsát?

– Biztosabb kézben van ott, mintha őrült politikusokra hagynánk a dolgot. – Az igazgató hangja egy árnyalattal élesebbre változott, és csípőre tett kézzel felállt végre.

Guevara emelte a sugárpisztolyt. Megöli ezt az embert – gondolta. – Nem szállhat szembe a legfőbb vezér óhajával. – Lőni készült, de az ezredes éppen azért állt fel, mert számított erre, és készenlétben várta a támadást. Gyorsabbnak bizonyult a miniszternél. Csípőre tett keze ügyében lógott a saját oldalfegyvere, amit előzőleg alighanem kibiztosított, mert habozás nélkül rálőtt a főnökére.

Nem számított, hol találja el, a nagy erejű elektromos töltet végez vele akkor is, ha a lába ujját éri az energianyaláb. Mivel az igazgató katonai kiképzést is kapott, a csípőből leadott lövés nem tétován bolyongó energiacsóva lett, hanem a miniszter mellkasának közepébe vágódott. Guevara azonnal meghalt.

Az ezredes kivette a miniszter felső zsebéből a kis rádióadót, amelyről tudta, arra a frekvenciára van állítva, amelyik közvetlenül a főtitkár irodájában jelez.

– Mit akar? – förmedt rá a III. Fidel, amikor megjelent a kis vetített kép az igazgató előtt. – Mikor kapcsoltatja vissza végre az áramot?

– Soha – mondta az ezredes rezzenéstelen arccal fogadva a főtitkár ábrázatáról leolvasható indulatokat.

– Ide figyeljen! – kezdte őt ordítva ledorongolni az elnök, az ezredes közbeszólt.

– Ostoba pojáca! Maga figyeljen ide!

Az elnök elképedt a tiszteletlen, arcátlan hangtól, amellyel először találkozott életében.

– Azonnali hatállyal leváltom! – tombolt. Eltökélte, hogy iszonyatos mértékben megtorolja a példátlan pimaszságot, az elnöki parancs látványos semmibevételét.

– Fütyülök rá, maga idióta! Tegnap óta nincs családom, és várhatóan napokon belül én is elpusztulok a járványtól. Azt hiszi, tud még nekem ártani?

– Agyonlövetem, maga csirkefogó! – üvöltött lila fejjel az elnök.

– A lövésről jut eszembe – mondta még mindig higgadtan az ezredes. – Az ipari miniszterét most lőttem le, mert a maga hülye parancsával állt elém. Csakhogy nagyon sok kisütésre képes még ez a fegyver – meglóbálta a parányi kamera felé a pisztolyt. – Reggel töltöttem fel a telepeit. A most következő lövés a biztosíték arra, hogy a maga elmebeteg ötleteit ne valósíthassa meg senki.

– Ezért lógni fog! – ordított tajtékozva III. Fidel.

– Gondolja? – nevetett fel az ezredes, és belelőtt az erőmű irányítópultjába.

– Ez a reaktor soha többé nem termel áramot – közölte, és kikapcsolta a rádiót eltüntetve a szeme elől a dühöngő elnök méregtől vöröslő képét.

2 komment

Címkék: regényrészlet


A bejegyzés trackback címe:

https://galaktikaarena.blog.hu/api/trackback/id/tr255119790

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sz-ter 2013.03.09. 17:43:10

Kis logikai bukfenc, hogy attól félnek, hogy elkapják a járványt, de a beteg gyerek otthon halt meg... tőle is elkaphatták volna, nem?... :)

Ha jól tudom, Csernobil óta olyan erőműveket építenek, amik egy idő után maguktól leállnak, ha nem nyúl hozzájuk senki (a fizikatanárom szavaival élve hülyeségbiztosak :) ). Ilyen a paksi is, meg gondolom még jópár, persze nem az összes. De azért az kicsit túlzás, hogy egy idő után mindegyik fölrobbanna (ezek a "hülyeségbiztosak" pl ha akarnának, se tudnának fölrobbanni).

Két apróság: "Adódott rá példa korábban is, hogy egy gyatrán működtetett [itt mintha hiányozna egy szó, mondjuk erőmű] személyzete felületesen értékelte a műszerek által jelzett hibát..."
"A haladás útjában állók [nem kell vessző] nem maradhatnak az egészségesen gondolkodók között..."

egyébként jó volt, csak így tovább :)

Demeter Attila 2013.03.09. 18:37:43

Kedves sz-ter! Köszönöm a figyelmedet!
Hadd jegyezzem meg, hogy a járványt nem csak az utcán lehet elkapni, és nem szentírás, hogy nem érhet valaki haza, mielőtt meghalna.
A paksi erőmű utolsó blokkja 14 hónappal Csernobil után már üzemelt, így annak az építésében nincsenek benne az ottani katasztrófa tanulságai (Ezzel együtt a két erőmű típusa különbözik)
A japánok egészen biztosan mindent megtesznek a biztonság érdekében, mégis megsínylette őket a cunami, az egyik atomerőmű csak azért nem okozott katasztrófát, mert sok-sok munkaóra és robot bevetésével elhárították az akadályt. Némiképpen ismerek néhány technikai feltételt. Hidd el nekem, hogy nem szeretnél olyan idiotproof erőmű közelében gyereket nevelni, amelyik háromszáz éve elhagyatott, és a fűtőelemek a reaktortérben vannak.
A hiányzó szó helyére már korábban is szívesen betettem volna a "reaktor" kifejezést, de ez nem az az oldal, ahol rendesen hozzáférsz az anyagaidhoz.
süti beállítások módosítása