Jakab R. József Roncsbrigád című belevaló novelláját mutatjuk be ma. Ha Te is szeretnéd megjelentetni a Galaktika Arénában novelládat, ne habozz, küldd el az info@galaktika.hu-ra! Ne felejts el kommentelni, tanácsokat, észrevételeket, visszajelzést adni a szerzőnek!

Roncsbrigád

Írta: Jakab R. József

Ezt elcseszted.

Félrefordítottam a fejem, hogy kizárjam gondolataim közül ezt a bosszantó, károgó hangot, ami folyton a legrosszabbkor szólalt meg. Elég legyen – mordultam rá, de közben fanyar arccal nyugtáztam igazát. A bezáródó rámpa úgy lopta el a kinti fényt, akár egy légüres tér az életet. Mellettem hárman vagy négyen vacogtak még – ugyanolyan percmocskok, mint én. Egyedül Sam volt az, akit ismertem közülük, vele már többször is találkoztam gyűjtés közben. Szerencsétlen félnótás volt, akit az apja talán csak azért nemzett, mert maga sem tudta, hogy nem egy Hibrid 2-be, hanem egy igazi nőbe dugja a farkát.

A jármű felmordult alattunk, por és gázolaj bűzlő elegyét csapva az arcunkba a réseken keresztül.

– Hova visznek minket? – fogalmazta meg egyikük a bennem is egyre erősödő félelmet. A pilóták legtöbbször ügyet sem vetettek ránk, legfeljebb csak annyi ideig, míg egy-két sorozattal tudtunkra adták; kotródjunk a roncsoktól. Pontosan lőttek, így legtöbbször másodjára már nem volt szükség figyelmeztetésre. Az pedig, hogy foglyokat ejtsenek… nem is tudtam, hogy történt-e valaha ilyesmi.

Zötykölődve haladtunk, hogy milyen sebességgel, csak a szűk réseken csíkokká mosódott homokkövekből ítéltem meg. Elég gyorsan ahhoz, pillanatok alatt magunk mögött hagyjuk az éjszakai csata színhelyét.

Bármennyire is próbáltam ellenállni, hatalmasat ásítottam, nagy adag port is benyelve ezzel. Köhögtem, prüszköltem és harácsoltam, ahogy csak tudtam. Másodpercek múltán éreztem újra, ahogy levegő jut a tüdőmbe. Olajszagú.

Fulladj meg, te hülye!

– Elég – igyekeztem ordítani, hogy elhallgattassam, de csak valami torz, sípoló hang bicsaklott ki a számon. – Hagyj végre békében!

A többiek elhúzódtak tőlem, amiért hálás is voltam. Így is megvolt a magam baja. A száraz levegőtől a poloskacsípéseim újra kifakadtak és borzasztóan viszkettek. Ha megvakartam őket, könnyek szöktek a szemembe a fájdalomtól.

Fáradtan kuporodtam le egy sarokba, és vártam az elkerülhetetlent. Már hajnal óta talpon voltam és csak most kezdtem igazán érezni sajgó vádlimat. Ütközet volt, kiáltották mindenkinek és a sátrakból emberfejek bukkantak elő, köztük az enyém is. Távol tartottuk magunkat a harci-gépek és vezetőik csatáitól, azonban egy-egy csatamező sosem látott ígéretekkel csalt bennünket a roncsok közé. Volt is ott minden, amit csak el tudtunk bírni: hűtőegységek, akkumulátorok, vízszűrők, flexibilis csövek. A fegyverekkel, töltényekkel csak az ostobák foglalkoztak, nekünk nem volt rá szükségünk. Ugyan, kiket tudnánk megtámadni? Egy másik sátortábort?

Végül csak elnyomott rövid időre az álom, mert arra ébredtem, hogy irgalmatlanul beverem a fejem. Rohadtul fájt, s percekig csak szorítottam a kezemmel. Közben még kétszer rándult meg a jármű, aztán a rámpa nyílni kezdett és az éles fényben alakok kontúrjai rajzolódtak ki. Mint valami régi tetves sci-fi filmben.

Katonák voltak, annyi stukival, amivel két hónapig is lőni lehetne a Holdat.

­­            – Kifelé, mocskok! – kiabálta egy rokonszenves alak. Hosszú, tömött bajusza csak úgy rezgett az orra alatt.

Bizonytalanul kibújtunk a szállító jármű rakteréből, és a katonák utat nyitottak nekünk. Láttam az arcukon az undort és hogy azonnal készek tüzelni, ha csak egy rossz mozdulatot is teszünk.

Ijeszd meg őket! Na, mi lesz?!

Úgy döntöttem, most figyelmen kívül, s főleg szó nélkül hagyom Szuiciduszt. Még hónapokkal ezelőtt neveztem el így, mikor rájöttem, hogy leginkább akkor szólal meg bennem, ha a vesztemet okozhatja.

– Húzzátok a beleteket, gyerünk! – kiáltottak ránk, de egyikük sem mert közelebb jönni. Féltek tőlünk, a tetveinktől, a poloskáinktól. Majdnem elnevettem magam. Mi sem vagyunk fegyvertelenek! Reméltem néhányuk bekap tőlünk egy-két bolhamarást.

Egy lapos épület felé tereltek bennünket, ahol négy fickó várt minket.

– Ruhát levenni és oldalra dobni! Nyomás, férgek vagy parancsot adok a tüzelésre! – kezdtem megszokni a fickó orgánumát.

Némán engedelmeskedtem, s ahogy vetkőzés közben körbenéztem, a többiek sem késlekedtek. Voltunk vagy harmincan, így a raktérben rajtunk kívül is lehettek már, mikor minket felvettek. Tekintetem egy pillanatra Samen akadt meg. Nem volt semmi a srác.

Egyszer egy rövidebb ütközet után, mikor kutattam a roncsok között, egy palmphoto-t is találtam. Azon az őszön az volt az egyik legjobb fogásom. Az egyik pórul járt pilótáé lehetett. Tele volt családi képekkel, meg néhány a haverokkal, azokat töröltem. De volt sok olyan kép, amivel két hétig én voltam a sátortanya ura. Nagy csöcsű nők, kis csöcsű nők, nők hanyatt fekve, térdelve, oldalra fordulva.. szóval egy rakás pucér csaj. Mindenki, aki meg akarta őket nézni, bizony valamit adnia kellett. Nálunk ez már csak így megy. Ha el akarta vinni egy rövid időre, akkor többet adott. Két hét kánaán volt, aztán lemerült az aksi. Élt nálunk egy srác, azt mondta, meg tudja buherálni, hogy a központi töltőről is működhessen. Erre az a szerencsétlen valamit rosszul kötött be, és megsütötte az egész cuccot. Nagyon megvertük.

Szóval ezek között a képek között találtam olyat, amit Sam juttatott most az eszembe. A képen egy nő volt persze, meg egy ló. Akkor láttam életemben először lovat.

Merengésemből lángszórók lobbanása, és az olvadó műanyag szaga rántott vissza. A ruháink.

– Egymás mögé, barmok, egymás mögé – hallottam több felöl. Fogalmam sem volt, merre induljak, mindenhol katonák voltak. Egyikük az oldalamba ütött és a másik irányba lökött. Összegörnyedtem, de elindultam arrafelé. Araszolva haladtunk előre.

Legnagyobb megdöbbenésemre, a következő csapat egy zsákruhát vágott hozzám és egy M-545-öst. Régi, kiszuperált darab volt, úgy hét-nyolc éve kerülhetett forgalomba. Legalábbis akkor találkoztam vele először a harctéri roncsok között. Az oldala rászáradt vértől volt maszatos, a kijelzőjén pedig három darab nulla jelezte a töltények számát. Piszkosul utáltam a fegyvereket.

Körülbelül húszan verődtünk össze. A többieket – a szemlátomást betegeket és az időseket – az épület másik oldala felé terelték. Közülünk néhányan szerintem azt hitték, katonának képeznek minket. Olyan szorosan markolták a fegyvereiket, mint annak idején Ádám a megkapott Éváját. Persze ezeknek a félnótásoknak nem a mellkasukból hiányzott egy alkatrész, hanem a fejükből.

Egyre kevésbé tetszett a dolog, és a bennem tanyát vert Szuicidusz is mosolyogni kezdett.

– Uraim – dörrent a rezgő bajuszú hangja – önök mától katonák. A mi katonáink. Becsüljék meg és emlékezzenek rá haláluk pillanatáig! – a katonák, az igaziak, harsányan felröhögtek, amitől összeszorult a gyomrom. – Staxd ezredes vagyok, önök pedig az új szakaszom, a Roncsbrigád. – Végignézett rajtunk, azzal a tekintettel, amivel az ember a koldusokat méri fel.

Szavai zsongtak a fülemben, mint az épület túloldalán hirtelen felhangzó lövések. Kétségem sem volt afelől, kik kapták. Végignéztem a többieken, és néhányukat sápadni láttam, a legtöbben azonban még mindig azt hitték, megfogták isten lábát.

– És már itt is az első, katonákhoz méltó feladat – folytatta. – Behatolnak abba a komplexumba – mutatott a hátunk mögé – és elpusztítják az ott elszabadult robotunkat.

Véged! Ugye tisztában vagy vele?

– Pofa be! – kiáltottam és láttam, ahogy megfagy körülöttem a levegő. Szinte már éreztem a belém harapó lövedékeket. Mindenki zavartan nézett rám, Staxdra egyik sem mert még csak pillantani sem. Önkéntelenül is mentettem az életem. – Te, ott! – mutattam Samre – Húzd ki magad, mert keresztbe nyeletem veled a többiek szarát!

A katonák egyszerre kezdtek röhögni és az ezredes tovább ütötte a vasat.

– Úgy látom, megvan a szakasz vezetője is – harsogta. – Na, lóduljanak! – intett a fejével.

Az ezredes által mutatott épület bejárata tulajdonképpen egy teherlift volt. Befértünk mindannyian. Egyre több feszült arckifejezést fedeztem fel a többiek között. Ha jól sejtettem, nekik sem lehetett több energiájuk a fegyvereikben, mint nekem.

– Ezeket ossza szét, szakaszvezető! ­– lábával egy kisebb dobozt rúgott felém. – A B10-es szinten kezdjék a keresést, és úgy haladjanak felfelé!

A lift ajtaja záródni kezdett és mielőtt még teljesen eltűnt volna a kinti világ, még hallottam Staxd hangját, amint valakinek odaszól.

– Keressen újabbakat, ezekkel semmire sem megyünk.

Nem lettem tőle nyugodtabb, s mire a doboz felé fordultam, a többiek már nyakig benne voltak. A dobozban M-545-ös energiacellák voltak. Kikaptam kettőt, mielőtt az összes eltűnt volna. Becsúsztattam a fegyverbe és a kijelzőn 038-at jelzett a számláló.

– Ez üres! – kiáltotta valaki.

– Az enyémben is alig van skuló! – ordította más.

Pánikhangulat lett úrrá, a lift egyre szűkebb lett. Néhány M-545-ös megremegett és imádkozni kezdtem, hogy ha el is sül az egyik, véletlenül se engem találjon el. A lift közben folyamatosan siklott lefelé, majd közeledve a B10-es szinthez, lassulni kezdett. Néhányan magasba emelték a fegyverüket, én inkább mögéjük bújtam.

A folyosó, mely elénk tárult, üres volt és széles. Lassan elindultunk, a bátrabbak elöl, a bölcsebbek, köztük én is, hátul. Nem tudom, hanyadik kereszteződés után hagytam fel a folyosók számolásával. Minden csendes volt és üres. Lámpatestek mindegyike égett, így a sötét sarkok száműzetésre kerültek. Így haladtunk folyosóról folyosóra, teremről teremre.

A negyedik szintet fésültük már át, mikor egyre biztosabbak lettünk, hogy átverés az egész. A liftet visszahívták és nem is tudtuk lehívni, így a szintek között kénytelenek voltunk lépcsőt mászni. Még hat emelet várt ránk, így hosszú óráknak nézhettünk elébe. Beszélgettünk, a vizsgált helyiségekben talált értékeket szedegettük össze, osztozkodtunk, megettük a talált élelmet. Volt, aki előresietett, volt, aki ott bandukolt, ahol épp a legtöbben voltak. Én igyekeztem valahol a középutat megtalálni. Borsódzott a hátam, arra gondolva, hogy én legyek az utolsó, de hagytam az elöl lévőket, hagy éljek ki a felfedezés örömét.

Még két emelet volt hátra, mikor az első lövéseket meghallottuk. Épp a lépcsőházban mentünk felfelé, amikor az M-545-ösök felugattak. Egymásra néztünk, de valahogy senkinek nem akaródzott elsőként megnéznie, mi történt. Én biztos voltam benne, hogy a robot csak etetés volt, és a lövöldözés csak két dolgot jelenthetett. Vagy szórakoznak odafent vagy találtak valami különösen értékeset, és egymásnak estek. Utóbbit tartottam valószínűbbnek.

Óvatosan megtettük a maradék távolságot, és egyre nagyobb nyugtalansággal lestünk ki a folyosókra. Lassan, fegyverünket előre szegezve haladtunk a hangok irányába. Egy idő után elhaltak a lövések és ettől még idegesebb lettem. Az egyik oldalfolyosón három társunkat találtuk meg vérbe fagyva. Egyre többen verődtünk össze, és tanácstalanul néztünk egymásra.

A döntést döngő léptek, fémhez verődő fém közeledő hangja hozta magával. A bosszú ígérete és a csordaszellem különleges bátorságot adott a csapatnak. Hamis illúzió, de én is bedőltem neki. Ordítva vetettem magam előre, követve a többieket, s tüzeltem a folyosó végén előbukkanó robotra. A lövések végigszántották a levegőt, foltokat égettek a falakra és lepattantak a robot páncéljáról.

A válasz nem késett soká, s mikor ketten is kidőltek mellőlem, megfordultam és elpucoltam.

Szép kis szakaszvezető! – károgta Szuicidusz.

Futottam, ahogy csak bírtam. Rohanó léptek zaja halkulni kezdett mögöttem, ahogy elhagytam a mögöttem menekülőket. Akkor álltam csak meg, mikor a lábam már úgy remegett, hogy alig tudtam állni rajta. Eltévedtem. Végképp itt ragadtam a B3-as szinten. Nem tudtam, hol a felfelé vezető út, és piszkosul fogalmam sem volt róla, mit csináljak. Döbbentem bámultam a fegyveremre.. csoda hogy futás közben nem hajítottam el. A kijelzője nullán állt, így kicseréltem a második energiacellára. Lerogytam a földre és a térdeim közé temettem az arcom, ahogy a számlálón megjelent a tízes érték. Hogy ma miért is nem maradtam otthon a sátorban?

Óráknak tűnt, ahogy ott, lent, guggolva a földön, az esélyeimet számláltam. Kétségem sem volt az eredmény felöl. Szuicidusz tobzódott örömében. Az utolsó lövést tuti neki szánom. Csak tudnám, hol rejtőzik a koponyámon belül, már rég a falra kentem volna.

Lépésekre riadtam. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér, de aztán felismertem a hangokat. Embertől jöttek, nem attól a gépizétől. Kikukkantottam, hogy megnézzem, ki az. Sam botladozott a folyosón. Sápadt volt és véres, de nem tudtam eldönteni, hogy a vér az övé vagy esetleg valaki másé. Egyik kezével a falnak támaszkodva haladt, pont a másik irányba, amelyről én figyeltem. Már majdnem szóltam neki, mikor újabb lépéseket hallottam. Visszahúzódtam és elkezdtem imádkozni. Nem kellett kinéznem, tudtam mi közeleg.

Sajnáltam a srácot nagyon, de nem tudtam rajta segíteni. Tisztában voltam vele, hogy ő is hallja az erre tartó robotot, és hogy fél. Én is féltem volna. Kipillantottam még egyszer, bízva valamiben, valamiben, amitől megússza, s vele együtt én is.

Samet figyeltem, amint hátrált, és a robotot, ahogy nekem háttal, felbukkant a folyosón. Sam felemelte a fegyverét és lőni kezdett, de megcsúszott és hanyatt vágódott. Lövései záporoztak mindenfelé. A robot páncélját is elérte néhány, de a legtöbb mellé ment. Majdnem én is bekaptam egyet. Sam nem volt ilyen szerencsés. A robot majd minden lövése eltalálta, és földhöz szögezte a srácot, aki nem mozdult többet.

            Nem tudtam levenni a szemem kettőjükről. Az a mocsok úgy állt fölötte, mint valami gyászoló a koporsó előtt. Felemelte a kezét.. és keresztet vetett! Visszarántottam a fejem az oldalfolyosó vélt biztonságába. Ebben ember van! Ledermesztett a gondolat. Ez nem robot, hanem egy ember tökig páncélban!

            – Staxd ezredes, itt Andrew – hallottam hirtelen – jelentem, a brigádot feloszlattam – nevetett. – A feladat elvégezve, a páncélruha tökéletesen működött a próba során.

            Halk hangfoszlány ütötte meg a fülemet, az értelmét azonban nem tudtam kivenni.

            – Igen, a sérülések jelentéktelenek, csak felszíni horpadás, semmi egyéb. És a taktikai program is remekül bevált, uram. Javaslom a teszt lezárását és sikeressé nyilvánítását.

            Újabb hangfoszlányok, majd egy kissé keserűbb hangnemű válasz.

            – Igen, értem uram – sóhajtotta. – Újból leellenőrzöm a holtak számát és összegyűjtöm a fegyvereket is. Andrew kikapcs.

            A feszültség lángra gyújtott olajként folyt végig a mellkasomon. Anyátokat! Egy nyamvadt teszt miatt pusztultunk itt! Kinéztem, és azt kívántam, bárcsak lenne valamim, amivel lukadt robbanthatnék a seggükön. Nagyot dobbant a szívem.

            A férfi épp Sam fegyverét szedte össze, és éreztem, ezt a pillanatot nekem tartogatták a roncsgyűjtők istenei. Andrew-n nem volt rajta a sisak. Valószínűleg kicsit szellőztetni akarta a fejét. Hát majd én segítek neki kiszellőzni! Nem töprengtem, célba vettem és kiürítettem rá az energiacellámat. Az M-545-össel egész jól lehet célozni, így a legtöbb lövés már csak azt a véres maszatot kente tovább, ami előtte a feje volt.

            – Rohadjatok meg! Rohadjatok meg mind! – kiáltottam sírva. Odamentem Samhez és leültem mellé. Nem voltunk nagy komák, de egyedül őt ismertem. Andrew páncélruhája kinyílt, szabaddá téve a katona testét. Legszívesebben leköptem volna, de nem volt hozzá erőm.

            – Andrew zászlós! – hallottam az ezredes hangját a sisakmikrofonból. – Jelentkezzen! Megszakadtak az életjelei. Probléma támadt a vezérléssel? Válaszoljon! Hall minket?

            Önkéntelenül is a mikrofon felé nyúltam.

            – Ha kicsit várnak, megkeresem a fülét – kíváncsi lettem volna Staxd képére.

            – Mi az ördög?! Ki maga és mi történt Andrewal?

            – Gyere le és nézd meg, te barom! Roncsbrigád szakaszvezető kikapcs.

            Kiélveztem üvöltésének minden egyes pillanatát. Ennyivel tartoztam azoknak a szerencsétleneknek, akiket kinyírt.

            Véged, véged, ki fogsz nyiffanni! – élénkült fel Szuicidusz.

            – Előbb te, kis köcsög! – kiáltottam fel, de tudtam, igaza van. Talán már el is indultak. Negyed óra és hemzsegni fognak itt a katonák, rám vadászva. Pillantásom a páncélruhára tévedt, és elvigyorodtam. Engem nem csináltok ki!

Kihámoztam belőle a fejetlen torzót, ímmel-ámmal letöröltem a vért a ruha belsejéből. Közben egyfolytában azon járt az agyam, hogyan fogom miszlikbe aprítani az ezredes bajszát. Mikor elkészültem, bizonytalanul belebújtam a robottestbe. Fogalmam sem volt róla, hogyan kell irányítani. Szerencsére nem kellett csinálnom semmit, a páncél automatikusan záródott be körülöttem. Éreztem a páncélkesztyű vérnyomásmérőjét, ahogy összeszorította a középső ujjam, a tűt, ami a könyökhajlatomba mélyedt és azt is, ami a koponyámba. Megszédültem és az első pillanatokban felkavarodott a gyomrom. Megijedtem a gondolattól, hogy odafönt babrálni tudják a gépet. Aztán érezni kezdtem a páncélt, mintha a testem részévé vált volna. Nem tűnt feles tehernek, úgy mozogtam benne, akár bármely más ruhában.

Felálltam, tettem néhány lépést, és mire lehajoltam a sisakért, már minden fontosat tudtam a páncélról. Távolról nem tudtak belepiszkálni és a felfedeztem még valamit, amitől a plafonig ugrottam örömömben.

Szuicidusz eltűnt, mintha sose lett volna! Új embernek éreztem magam.

Az érzékelők katonákat jeleztek... ideje megleckéztetnem őket.