Kütreiber Sándor Korrekció című munkáját mutatjuk be ma. Ha Te is szeretnéd megjelentetni a Galaktika Arénában novelládat, ne habozz, küldd el az info@galaktika.hu-ra! Ne felejts el kommentelni, tanácsokat, észrevételeket, visszajelzést adni a szerzőnek!
Két erőteljes, határozott koppanás. Ha volt valami, amire Érdi Gábor,
huszonhat éves és két napos festőművész és leendő öngyilkos nem számított,
akkor az éppen ez volt. Negyed négy, odakint már kezd beindulni a nyári hajnal,
az első tétova, városi madarak már pittyegnek, és a keletre néző szoba redőnyén
át egy éles szemű festő érezheti a világosság halvány, alig tapintható derengését is.
A fiatalember éppen azon tanakodott, hogy levetkőzzön-e, mielőtt az ágyként
szolgáló szivacsra fekszik, vagy nagylelkűen meghagyja a vetkőztetés rituális
szertartását a későbbiekben (valamikor dél körül, számítása szerint.)
megérkező kegyeleti szakmunkásokra.
Az elmúlt hat-hét órában – úgy gondolta – beszélt már mindenkivel, akivel akart.
És sokakkal, akivel nem akart, de elkerülhetetlen volt. Senki sem jutott eszébe,
akivel még bármilyen elintézetlen ügye lenne. Senkire nem számított, senki
olyanra, aki hajnali három óra tizennyolc perckor (a lakástulajdonos által a konyaajtó
mellett elhelyezett digitális falióra-szerű szörnyűséges giccs
éppen most ugrott „03:18” állásba) bejuthatott volna a házba,
hogy közvetlenül az ő ajtaján kopogtasson.
- Talán kezdetben hallucinációkat is okoz, nagy mennyiségben?
– mormogta magában tűnődve.
A negyven darab, nemrég elfogyasztott Relaxavin tablettára gondolt.
„Takk-takk...takkk!” – hallatszott ekkor újra, egészen precíz ritmusban,
és most már kissé sürgetően az ajtó felől. Mivel a szakadt, egykor
piros tornacipőtől már megszabadult, Érdi zokniban,
egészen hangtalanul tudott az ajtóhoz lopakodni.
- Ki az? –
kiabált ki, szándékai szerint kellően morcos hangon.
Semmi válasz.
Lassan eltekerte az ajtó gombját, és óvatosan megnyitotta úgy, csak résnyire.
Amit látott, azt elsőre határozottan a „látomás” jelzővel illette magában.
Egy középkorú, háromrészes koromfekete öltönyt, hozzá
tűzpiros nyakkendőt viselő, teljesen kopasz, közel két méter
magas, sovány férfi állt a lépcsőházban. Kezében egy ránézésre
legalább kétszáz éves, hihetetlenül elegánsra koptatott sétapálcával,
arcán földöntúli, széles mosollyal.
- Ki...? – „Ki a fasz maga?”,
eredetileg ezt akarta kérdezni,
ám valahogy nem bírt ilyen vulgáris szavakat
kimondani az abszolút gentleman-kinézetű látomás előtt.
- Érdi művész úr? Üdvözlöm! Oppardon, talán ha beléphetnék
– szólt a figura, derűsen mosolyogva. Azzal finoman,
de határozottan benyomta az ajtót, és már ott is állt az előszobában,
Érdi mellett, jóindulatú, mondhatni elnéző tekintettel szemlélve
az elképedt fiatalember szakadt pólóját, foltos farmerét
és bal lábán lyukas zokniját.
- Nevem Mefisztusz Némó, A-plusz kategóriás
átjáró vagyok. Körülbelül – itt csodálatosan úri mozdulattal
mellényzsebébe nyúlt, és felkattintotta zsebóráját –
tíz-tizenkét percet szeretnék önnel eltölteni,
ha megengedi. Mivel más, sürgős dolga azt hiszem nincs,
talán le is ülhetnénk bent. Még mielőtt a tabletták elkezdenének hatni.
Katt. Ezt már a zsebóra fedele tette hozzá. Érdi gyermeteg megoldást választott:
mivel egyszerre több kérdés forgott az agyában, mint amennyit
ki tudott volna mondani, inkább lemondóan behajtotta az
ajtót és a szoba-műterem felé biccentett.
„Hallucináció, hozzá határozott víziók. De semmi kellemetlen, eddig” –
gondolta magában, hangosan pedig csak annyit mondott:
- Parancsoljon, kérem. Talán majd leterítek valamit az ágyra, már
úgy értem, a ruhája miatt! Kis káosz van, tudja.
Mefisztusz elnézően rámosolygott.
- Hagyja csak. Nincs jelentősége. És csak az időt húznánk vele.
Inkább érintsen meg, hogy ezt a buta vízió-dolgot
kitörölhesse az agyából, és figyelni tudjon rám.
Azzal az elegáns átjáró – mintha csak lovagias segítséget
ajánlana egy kényes dámának a korzón – enyhén hajlított jobb karját
Érdi felé nyújtotta.
A fiatalember összehúzott szemmel megtapogatta a felé
nyújtott alkart, aztán suta mozdulattal a látomás arcát is megérintette.
„Tömör, izmos, meleg és száraz. És frissen borotvált” – agyának ezt üzenték az érzékeny művész-ujjak.
„Élő ember, kétségkívül. Viszont akkor már semmit sem értek!” – gondolta a fiatal festő szomorúan.
- Nos, akkor talán röviden a lényeget! – szólt Mefisztusz, és leült a matracra.
Mozdulata, amivel nadrágját megcsippentette, hogy az még véletlenül se feszüljön
meg combján, olyan magától értetődő volt, hogy a szintén leülő Érdi is azon kapta magát,
hogy tétován simít végig saját, szakadt és festékes farmerén.
– Ön, mint tanult és tehetséges, művelt és tájékozott művész-ember,
nyilván hallott már Vincent van Gogh-ról, vagy éppen Hyeronimus Bosch-ról. –
Érdi kábán bólintott.
- Igen. Helyes. Ámde! – az idegen komikusan tanáros mozdulattal
emelte fel jobb kezét, mutatóujjával a levegőbe szúrva.
– Az is nyilvánvaló, hogy nem hallott például az irodalmi Nobel-díjat elnyerő Hajnóczy
Péterről, vagy, hogy közelebbi példát hozzak: nem ismeri az említett van
Gogh 1928-as, „Semmittevők”, vagy éppen az 1930-as, „Felvonulás” című képeit?
A nyilvánvaló képtelenség kicsit felrázta a fiatalembert.
Lassan nyíló mosollyal kezdte mondani, hogy:
- Ez badarság! Hiszen van Gogh... – de nem jutott tovább.
Az idegen ujja figyelmeztetően felemelkedett.
- Várjon! Előbb csak válaszoljon nekem: ismeri – vagy nem?
- Természetesen nem! Ahogy senki sem ismerheti, hiszen ezek nem létező képek!
És Hajnóczy, ha jól tudom, elég fiatalon meghalt, szóval az a Nobel-díj is baromság.
- Baromság? – az átjáró mosolya még szélesebb és szívélyesebb lett.
– Milyen szép szó! Huszonegyszer fordul elő Hajnóczy 1998-as
„Unokáink játszótere” című regényében.Amely után egy évvel megkapta azt a bizonyos Nobel-díjat.
- Mi... – „Mi a lófaszról beszél?”, akarta kérdezni Érdi,
de valahogy megint nem volt elég ereje káromkodni.
- Nos, fiatalember, most jön a legfontosabb! Nem semmi,
ahogy manapság mondják, az önök dimenziójában. Olyan elvont magyarázatokkal
nem is terhelném, amiket még józanul, tabletták nélkül sem értene meg.Elég a lényeg:
a valóság, az, amit ön olyan nagy hévvel – és mondjuk ki bátran: olyan nagy tehetséggel! –
üldözött alkotói léte elmúlt néhány évében-, szóval, a valóság: nem egyetlen dimenzió!
Ahány ember, annyi féle valóság létezik. Az egyik valóság az, amelyben ön, huszonhat évesen,
túl a kilátástalan anyagi helyzetén, művészi válságban, érzelmi és fizikai káoszt
érezve önmaga körül, ma este néhány tablettával véget óhajt vetni kudarcos életének.
Jól fogalmazok? Igen, hallgatását helyeslésnek veszem. Nos, fiatalember,
most jön az én ajánlatom. Az ön jelenlegi dimenziója nem kedvez önnek,
hogy finoman fogalmazzak.
Sebaj: ezért vagyok itt! Váltson, cseréljen, és legyen boldog! Alkosson –
egy másik dimenzióban! Cégünk jelmondatát talán hallotta már, ha nem is tőlünk,
és nem is pontosan így: „A megfelelő embert a megfelelő helyre!”
Érdi szája szélén egy tétova mosoly bomlott ki. Az átjáró, látva a mosolyt, gyorsított:
- Ne gondolkodjon, ne tétovázzon! A tabletták
öt percen belül elkezdenek hatni. Hiába is bánná már, amit tett,
nincs más lehetősége. Megbízóim hisznek önben, ahogyan
természetesen én is hiszek! Tessék! - azzal az idegen benyúlt a
belső zsebébe, és egy összehajtogatott papírköteget húzott elő.
- Írja alá, és máris megszabadult! Amit hátrahagy: az csak egy
bizonyos valóság. Ám amit cserébe kap,
az az örök hírnév,
a gazdagság,
a népszerűség.
És annyi minden más, csodálatos dolog!
Érdi éhes gyomrában a negyven darab bomló tablettával,
bárgyún nézett a furcsa emberre. Valahol mélyen belül egy óra
ketyegett, mint öngyilkos bomba. Az életéből hátralévő idó: 0 óra, 2 perc, 15 mp!
Minden, ami eddig volt, játéknak, könnyed ujjgyakorlatnak tetszett.
- Nézze, én nem tudom, mi ez. Nem tudom, mit akar – már ha egyáltalán létezik,
és nem az én látomásom! – mondta akadozva.
A látomás türelmetlen fintort vágott, de nem szólt közbe.
- ... de akár maga a valóság, akár csak a halálom előtti utolsó,
lidérces álmot álmodom: mindegy! Időt szeretnék. Az pedig nincs.
Csak úgy szabadulhatok, ha aláírom, amit akar. A többit pedig majd meglátjuk.
Aláírom, és kérem, hogy hagyjon. Meghalni, vagy aludni, ami jön. Nagyon fáradt vagyok, érti?
Az átjáró komolyan bólintott, és rutinos biztosítási ügynököket megszégyenítő
mozdulattal egy tollat varázsolt elő, ami szinte magától ugrott Érdi kezébe.
A fiatalember odakanyarította aláírását a papírra, aztán ugyanazzal a lendülettel dőlt is hátra,
a vetetlen matracra.
A digitális óra a konyhában kattant egyet. 03.32. Még tizenegy percig hallatszott valamiféle
hörgés-szuszogás a műteremmé alakított szoba felől. Aztán teljes csend lett.
A matrac mellett a padlón egy toll hevert, a két lerúgott tornacipő között.
Aztán egyszer csak már nem volt ott. A redőnyön keresztül erős sugárnyalábok szúrtak
be a szobába. Reggel lett.
* * *
- Bazdmeg, olyat álmodta, hogy nem hiszed el! Bevettem egy pár Relaxavint az este - jó,
mondjuk egy kicsit többet, mint szoktam – és valami egészen új dimenzió
nyílt meg előttem! Hihetetlen, komolyan mondom! Akár meg is írhatnád, ha van kedved.
Mert ezt megfesteni úgysem lehet! Egy jó fél óra múlva lenn vagyok a Mágusban, majd elmesélem!
- Okés, Gabikám. Egy erős téma mindig jól jön, tudod. Éljenek
a társművészetek és a társművészek! – röhögött a telefonba Bárczy,
az éppen munkanélküli forgatókönyvíró.
* * *
Múzsa, 2032. December
In memoriam Érdi Gábor
Ma 25 éve, hogy tisztázatlan körülmények között lakásában holtan találták az akkor huszonhat éves Érdi Gábort, a saját korában mellőzött és meg nem értett zsenit, aki a kortárs művészettörténészek egybehangzó véleménye szerint az ezredforduló kiemelkedő, világszinten is elismerésre méltó képviselője lehetett volna, ha korai halála…
Múzsa, CIV. Évf. 12. sz., 2032. december 22.
Világsikerek után itthon
Az Érdi Gábor életmű-kiállítás ma százezredik vendégét fogadta a párizsi Magyar Kulturális Központban. A XXI. század egyik legjelentősebb európai művészének kiállítása áprilistól júliusig a londoni Tate-Galleryben lesz látható, majd augusztus huszadikától a Nemzeti Galériában, a kortárs művészetek csarnokában kerül…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
sz-ter 2013.03.04. 21:02:00
És érdekes a téma. Mi a halhatatlanság? Ki halhatatlan? Akit már életében felfedeznek? vagy akit a halála után ismernek csak el? vagy akit a halála miatt ismernek el? Ki él egyáltalán?
Szóval mindig van még egy lehetőség. Ezek szerint a legrosszabb dimenzióban vagyunk... én ott szeretnék élni, ahol József Attila nem feküdt a vonat elé... vagy lehet, hogy "hozzánk" is jönnek? :)
vagy mégiscsak hallucinálta az egészet? Nem, az lehetetlen, hiszen ott van egy újsághír... a jövőből...
ChristopheBeaufort 2013.03.05. 12:16:11
No mindegy, lehet, hogy nekem ez egyszerűen túl magas! :) Ha valaki gondolja, magyarázza el, ha rosszul látnám a dolgot (és szerintem biztos, hogy én itt valamit benéztem).
Ja, a tördelés tényleg kegyetlen!
Kőtőkálmán 2013.03.05. 16:55:35
Van remény!
Francescoli · http://smints.blog.hu/ 2013.03.06. 13:43:47
S.
Francescoli · http://smints.blog.hu/ 2013.03.06. 13:45:44
Ahogy már fentebb jeleztem. imádom a kérdéseket - válaszolni viszont nektek, olvasóknak kell mindre.
S.
Francescoli · http://smints.blog.hu/ 2013.03.06. 13:48:49
félig OFF, minden kedves érdeklődőnek: Ha szívesen olvasnátok mást is, időnként nézzetek be a mostanában (újra) induló smints.blog.hu oldalra. Nagy dolgokat nem ígérhetek - de iróniában nem lesz hiány! Már ma (6-án) estére fel is teszek egy aktuális cuccost.
S.