Stephen Rackham Csak a szél gyászol című munkáját mutatjuk be ma. Ha Te is szeretnéd megjelentetni a Galaktika Arénában novelládat, ne habozz, küldd el az info@galaktika.hu-ra! Ne felejts el kommentelni, tanácsokat, észrevételeket, visszajelzést adni a szerzőnek!

(nyitókép forrása: wallpapers.free-review.net)

Csak a szél gyászol

Amikor még egy hold tündökölt a Föld egén, ezt a partvidéket még úgy hívták, hogy Balkán. Egykoron Európa része volt, egy napsütötte és paradicsomi mediterrán vidék, egy régi korban a láthatáron hatalmas hegyek magasodtak, melyek most nem többek, mint az idő által lekoptatott dombok, melyeket már régen benőttek az esőerdők. Partjait laposra koptatták annak az óceánnak a hullámai, amely hajdan az Adriai-tenger volt.

Bob lelassított a hajójával, és megkerülte a szigetet. Hamarosan feltárult az északi parton lévő öböl. Itt bújt meg Port Resumption. A férfi beletúrt dús barna szakállába, majd felnézett az alkonyi égre. Az eredeti Hold halványan pislákolt, de ez már ötmillió évvel ezelőtt is így volt.  A másik hold vörösen izzó, vulkanikus fénye elhalványította a másik égitest Naptól kölcsönzött fényét.

Mint mindig, az öklét emelte a démoni égitest felé, majd elindult a hajója fedélközébe.  Ő ott volt, amikor 2012. december 23-án a bestia földközelbe érkezett, sőt az elsők között, akik tudtak róla.

A hajója fából készült vaskos benzinmotor hajtotta jószág, de vitorlát is felszereltek rá. Az ember nem készülhetett fel elég jól. A fedélközben egy alak kuporgott.

Egy lány, alighanem tizennyolc-húsz éves. Megszürkült, egykor fehér top lehetett rajta és kék, szakadt farmernadrág. Láthatólag aludt, de néha felnyögött. Valószínűleg rosszat álmodhatott.

Egy érkezett volt. Bob egy hete talált rá. Épp annak a déli földrésznek a partjait derítette fel, ami egykor Florida lehetett. Felhajózott egy folyón, amit a mocsári ciprusok vaskos törzsű, késői leszármazottai szegélyeztek.  Robert kikötötte a hajóját egy folyókanyarulatban, majd elindult, hogy körülnézzen a parton. A csizmája belesüppedt a sáros talajba, a nyakán egy apró szúrást érzett, ahogy egy vérszívó rovar a bőrébe mélyesztette a szívószervét. A férfi azonnal odacsapott, mire az ocsmány zaklatója kilapult. A mocsári ciprusok egy idő után fenyőszerű fáknak adták át a helyüket, az aljnövényzetet sásszerű növények alkották, amiben különféle méretű állatok vágtak csapásokat. Bob egy ilyet követett. Az első nap egy tisztáson hatalmas hódokra emlékeztető lomha növényevőket látott, másnap pedig mintha egy alligátorra emlékeztető hüllőt vett volna észre az egyik faágon.

Ijesztő volt az érzés, hogy az a föld, ahol most lépked, talán egy olyan város volt, ahol talán a rokonai nyaraltak. A bátyja és újdonsült felesége épp akkor voltak nászúton Floridában amikor az Io megérkezett, és egy szökőár elsöpörte az USA keleti partvidékét… A lába alatt pedig az ő  megkövült csontjaik lapulhattak.

Hamarosan gyászos kép tárult a szeme elé. Egy tó partjára érkezett. Az iszapban pedig észrevett egy gömbölyű tárgyat, először egy kavicsnak hitte, csak amikor egy hangos cuppanással kiszabadította, vette észre, hogy egy emberi koponya. A közeli bozótosban pedig fából készült kunyhók romjaira bukkant. Egy tucatnyi épület lehetett, középen pedig egy utca haladt végig… Bob megnézte néhány épület belsejét, semmi hasznavehetőt nem talált. A település közelében pedig egy temetőre bukkant, benne egy tucatnyi sírral. A felét már kikaparták az erdőben élő dögevők.

Úgy becsülte, hogy legalább már negyven éve állhat üresen. Bob felsóhajtott, majd visszaindult a hajóhoz. A Törésvonal, ez a szeszélyes dolog, mint hajlamos volt szétköpködni az embereket és tárgyakat mérföldekre és évekre egymástól. Ekkor egy sikolyt hallott, egy női sikolyt. Északról jött, a férfi pedig futni kezdett. Magában örült, hogy talán ezen az elátkozott helyen emberre bukkant. Egy tisztásra ért. Az a látvány, ami ott fogadta, emlékeztette a hatvanas évekbeli szörnyfilmekre. Egy szakadt ruhájú fiatal lányt egy szörnyeteg szorította sarokba. A vadállat 4 méter hosszú lehetett, a testét fekete pikkelyek borították, valószínűleg az alligátor késői leszármazottja lehetett. A leányzó a földön feküdt, és meredten nézett a támadójára… Bob egyből a vállához emelte a puskáját, halványan emlékezett rá, hogy a krokodilféléknek a gyenge pontja a szemük, így azt célozta be. A lövés eldördült, a teremtmény bal szeme pukkanó hang kíséretében szétrobbant, majd a keletkező üregből vérfolyam indult meg. A vadállat hirtelen az oldalára dőlt, rándult néhányat, és nem mozdult többet.

A leányzó Bobra nézett, aztán felsikított. A férfi egy ugrással ott termett, megfogta jó erősen a lány karját és magához rántotta…

- Nyugodj meg! – Az ágyékába éles fájdalom hasított, ahogy a lány lába beleütközött. Bob összegörnyedt, közben az alhasát fogta.– Nyugalom, ember vagyok!

- Hol vagyok? – kérdezte a lány.  – Ki maga?

- Robert Winkle. A Földön van, történt egy katasztrófa…

Bob enyhített a szorításon, majd végül elengedte a lányt.

- Katasztrófa? Annyira emlékszem, hogy a barátomnál voltam, ekkor… - A lány hangja zokogásba fulladt, lekuporodott a fa tövébe és sírni kellett, a férfi már attól tartott, hogy beleőrült a sokkba, mint annyi kiragadott, majd felnézett az égre és meglátta a második holdat.  Észrevette, hogy a másik is azt nézi.

– Azt láttam az égen…

- Mindent elmesélek, egyszer – válaszolta Bob, majd felállt, és odaszólt a lánynak. – Hogy hívnak?

- Aileen.

- Akkor menjünk, a közelben kötöttem ki a hajómat.

Látta, hogy a lány bizalmatlanul nézz rá, Bob elmosolyodott, majd a kezét nyújtotta neki.

- Csillagász vagyok, ha azt hitted, hogy valami redneck kannibál, akkor tévedsz. Bár a patkányhús isteni.

A lány nem fogta meg a kezét, inkább felállt, majd követte a férfit. Két nap volt, míg visszajutottak a hajóhoz, addig Aileen nem szólalt meg, Bob hiába próbált vele beszélgetést kezdeményezni. Amikor a folyópartra értek, hirtelen elájult. A férfi azonnal felvitte a hajóra, a hasa puffadt volt. Valószínűleg míg az erdőben kóborolt megevett valami bogyót. Vizet itatott vele, majd beadott neki egy hánytatót. Szinte mindent kirókázott, amit eddig evett, erre jött a kiszáradás, de ezt már Bob tudta kezelni, ahogy a mérgezést is. Szerencsére megvoltak a gyógyszerek, a természet az öt millió év alatt számtalan új gyógynövényt hozott létre.

Egy hét múlva a lány jobb színben volt.

- Hamarosan megérkezünk.

A lány felnézett, majd bólintott. A szemei körül a bőr kipirosodott, valószínűleg rosszat álmodott.

- Hozok vacsorát – sarkon fordult, és elindult a hajó raktára felé.

- Megkérdezhetem, hogy miért változott meg a világ?

- Elmondhatom, de ígérd meg, hogy nem fogsz elájulni, bár ahogy látom, még gyenge vagy hozzá, de majd megerősödsz.

- Mennyi idő telt el? – kérdezte a lány. – Kétszáz- háromszáz év?

Bob elfojtott egy gúnyos mosolyt.

- Dehogy, ötmillió év telt el a rétegtani vizsgálatok szerint. Igen, amikor megérkeztünk, és úgy-ahogy talpra álltunk, ez volt az első dolgunk: a vulkáni kőzetek alapján meghatároztuk, hogy most az Úr 50002012 évében vagyunk.

-  És valószínűleg azok a rokonaid és barátaid, akik nem haltak meg a katasztrófában, megfagytak a légkörbe kerülő vulkáni hamu miatt, amik elzárták a nap sugarainak útját – gondolta, majd felsóhajtott.

- Ennyi év eltelt?

Bob bólintott.

- De jobb lenne, ha átállnál más időszámításra. Jelenleg az Előreugrás 67. évében vagyunk.

- Mi az az Előreugrás?

- Az Ióról hallottál már? Az a nagy vörös mocsok az égbolton a Hold mellett. A Jupiter holdja volt régen, de hirtelen kilökődött a pályáról, átszáguldott az aszteroidaövön, majd a Föld egyszerűen befogta egy második holdnak. Az árapály megbolydult, mindennaposak lettek a szökőárak, vulkánok törtek ki, földrengések rombolták le a városokat… És ekkor jött az Előreugrás. Az egyik pillanatban még menekülsz az utcán, a következőben fény ölel körbe, az atomjaid darabokra szakadnak, majd hihetetlen sebességgel átszáguldanak az időn… Majd újra összeállnak, megmagyarázhatatlan módon. A Törésvonal, ahogy én elneveztem, kiköp, a véletlenen múlik, hogy hová vagy mikor. Előfordul, hogy valaki a levegőben áll össze vagy a tenger alatt több kilométerrel, de olyan szerencsétlen ördög csontjait is kiástuk már, aki a föld mélyére érkezett.

Nehéz is az időszámítás… Most mikor is kezdődött az Előreugrás, ezért hát inkább azután számítjuk, mióta én és pár száz társam ide kerültünk.  A világ megváltozott. Európa már csak néhány szigetből áll, Észak-Amerika meg, ahogy láthattad, már csak egy mocsaras síkság. Afrika pedig teljesen különálló földrész, Ázsiáról még nincs információ, de valószínű, hogy egy része a tengerszint felett maradt. Az éghajlat trópusi, mivel az Io által keltett gravitációs hatás közelebb lökött minket a Naphoz és egyenesbe hozta a bolygót. Ennyi a történet, üdvözöllek a jövőben.

Bob otthagyta a lányt, hogy megemészthesse a hallottakat. Visszament a fedélzetre, hogy ellenőrizze a motor olajszintjét. Kifogyóban volt a nafta. Felsóhajtott, majd lement a raktárba egy kanna benzinért, és miközben töltötte bele a fekete folyadékot a tartályba, egy pillanatra elgondolkodott…

És egy kép öltött alakot az agyában.

A katasztrófákban meghalt emberek és állatok holttestei egy tengerparti város – mondjuk Miami – utcáin hevertek. A távolban a vulkánok által keltett halk morajlás hallatszott, az égen pedig a vulkanikus hamu felhője mögül előbukkant az Io vörösen izzó gömbje…

Hirtelen megrázkódik a föld, a város felhőkarcolói kártyavárként omlottak össze, közben porfelhőt kavartak. A tenger visszahúzódik a partról, és a láthatáron egy hatalmas hullám emelkedik, amely egy gyorsvonat sebességével száguld a város felé. A hatalmas víztömeg végigsöpör az utcákon. Felkapja a holttesteket, majd hamarosan erejét vesztve visszatér a háborgó tengerbe.

A hullák ezrei a víz alá kerülnek. Nők, férfiak, gyerekek. Apák és anyák, egész családok… A millió évek alatt a tengerfenék lassan eltemeti őket, a hatalmas nyomás hatására pedig a testük elfolyósodik…

Megdermedt, majd a távolba nézett… Azokra a hatalmas tengeralatti olajmezőkre gondolt… és hogy mi hajtja a hajóját.

A szél pedig csak fújt tovább az óceán felett…