Részlet következik Demeter Attila Ezeréves őrszolgálat - Robinson az őrhelyen című regényéből. Ha szeretnél írásoddal az Arénában megmérkőzni, küldd el nekünk az info @ galaktika.hu-ra!

2147 májusára a járvány körbeért a Földön. Nem kímélte a gazdagok pazarlóan klímatizált felszíni palotáit, és a nyomorgók föld alá épített sokemeletes paneltömbjeit.

 – . –

Kenya fővárosának legnagyobb lakótelepén, a hatodik szintre telepített közösségi teremben Jack Ulanga megpörgette az ujjait a bőrön, és halk brummogó hanggal életre keltette a hatalmas dobot. Előbb egyik kezének ujjai zümmögtették a hangszert, azután amikor nem bírta tovább fokozni a hangerőt, másik kezével is ütni kezdte a felfeszített membránt.

Lassú krescsendóval erősödött a dobolás. Már nemcsak az ujjai táncoltak az ősi hangszeren, hanem mind a két tenyere ott döngött a karimán belül. Mennydörgésszerű dübörgéssé fokozódott a zúgás, és a terem két szomszédos sarkában váratlanul megszólalt két másik dob. A hatalmas csarnokot zsúfolásig megtöltő emberek előbb bénán hallgatták az ősi zenét, aztán lassan megmozdultak, és a két szélső hangszer által sulykolt osztinátó ritmusára dülöngélni kezdtek. Jobbra, balra ingatták felsőtestüket, aztán csosszanó lábakkal odébb léptek.

Előbb halkan, majd egyre erősebben mormolták a régi imát a csaknem elviselhetetlen dübörgés felett.

Onga! Onga!

Ke ule wa sei Dwonga!

Percekig tartott a kántálás és a tánc. Eleinte szelíden, álló helyükből alig mozdulva, később egyre nagyobb körben ugrálva, karjukat magasba dobálva énekeltek és táncoltak. A turisták kedvéért megőrizték a táncot úgy, ahogyan ezt az ördögűző rítust az őseik művelték. Most néhány idősebb, a mozgásban mintákat adó izmos férfi és nő mutatta a régi mozdulatokat, lépéseket, majd átvették tőlük a fiatalabbak.

Léptek, guggoltak, aztán felugorva az égnek emelték karjukat. Megint léptek, guggoltak, és ugrottak. Csak egyszerre dobhatták előre vagy oldalt magukat, mert a hely kicsi volt még úgy is, hogy a termet ezer fő befogadására tervezték.

Léptek, guggoltak, ugrottak.

Léptek, guggoltak, ugrottak.

Néhányan a betonpadlón fekve tekeregtek, amikor Ulanga egyetlen intésére megszakadt a zene.

A vezértáncosok kezüket magasba emelve megmerevedtek pár pillanatra, és szuszogva vártak féken tartva ezzel a mögöttük felsorakozó embereket.

Ulanga is magasba emelte a tenyerét, ujjait szétfeszítve szólni készült. Néhány másodpercet várt, ezzel kérve a fénylő bőrű kenyaiakat, hogy hallgassák meg.

A fekete embertömegben itt-ott világosabb arcú afrikaiak lihegtek a gyors tánc után. Úgy álltak közöttük, mintha bennszülöttek lennének. A feketék soraiban egyesek messzebb húzódva feszengtek mellettük, ám sokan voltak, ezért nem tarthattak elég nagy távolságot a fehérebbektől. Ha kényszerűen is, végül engedték elvegyülni maguk között a pár száz éve ott élő családok utódait.

– Testvéreim! – kiáltotta el magát a vezérnek tekintett Ulanga.

Hosszú szünetet tartott, megvárta, amíg teljes csenddé alakul a halk mormogás.

– Testvéreim! – ismételte – Itt az ideje annak, hogy megszégyenülten bocsánatot kérjünk az ősöktől, atyáinktól, nagyatyáinktól és az isteneinktől!

Megint szünetet tartott. Arra számított, hogy hangos üdvrivalgás válaszol a bevezető mondatra, csupán halk dünnyögést hallott.

– Azt hiszitek, hogy ostobaságot beszélek! – mennydörögte, és a hangja most olyan indulattal zúgott végig a termen, mintha az előbb hallott doboktól kapott erővel bírna.

– Elfeledtétek, hogyan éltek őseink? Elfeledtétek, hogy a szabad levegőn éltünk, és a szavannákon legelő gazellák húsát ettük? Nem emlékszetek rá, hogy oroszlánokat győztünk le? Már nem tudjátok, hogyan ültünk az elefántok hátán?

Néhányan megint mormogtak, most több egyetértés hallatszott dünnyögésükből.

– Hazug hírnökök bebeszélték nekünk, hogy a mi isteneink barbárak, és felvettük az ő vallásukat. Elfeledtük a régi szokásokat, és ezzel elfeledtük azt is, miképpen maradhatunk élve a dzsungelben, amikor ránk tör a szárazság, vagy amikor megérkezik az esős évszak. Beültünk az iskolapadjaikba, megtanultuk a gépeiket kezelni, közben elfelejtettük a saját életünket élni. Nem magunknak tengődünk, hanem nekik. Itt az ideje, hogy véget vessünk a szolgaságnak!

Néhányan helyeseltek, de egy öregasszony haragosan felvetett fejjel megszólalt.

– Megbolondultál Jack Ulanga! – szállt szembe a szónokkal. – Éppen akkor szítasz felkelést, amikor a nyakunkon van az egész világot ellepő járvány?

Ulanga gyorsan válaszolt, mint aki várja ezt az ellenvetést.

– Ahogy mondod Kweele anyó. Éppen most szólok, mert ez a betegség nem a mi betegségünk, hanem az övék, és ha minket elpusztít, azt annak köszönhetjük, hogy hitünk elhagyása miatt ezzel büntetnek az ősök. Feleljetek nekem! – emelte fel ismét a kezeit a szónok. – Akarjátok-e, hogy a gyermekeink elpusztuljanak a kórban, vagy tesztek valamit ellene?

– Teszünk ellene – válaszolt egy kisebb csoport össze-vissza kiabálva. – Ne haljanak meg a gyermekeink!

– Bolondok vagytok – tiltakozott tovább Kweele anyó. – Őseink alig éltek tovább harminc évnél, mert vagy a tigris vitte el őket vagy egy betegség. Éppen azok ellen lázadtok, akiktől a gyógyszerek segítségével azt kaptuk, hogy száz évet megélhetünk?

– Tegnapelőtt született a húgomnak egy kislánya! – kiáltott fel ismét Ulanga. – Az anyja egy órával később meghalt a járványban, ma már a gyermek sem él. Ő kinek köszönje meg a rövid életet, ami jutott neki?

– Hallgass Kweele! – tiltakoztak többen is, és az öregasszony látva az ellne forduló sokaságot, némán, bóbiskolva üldögélt összecsukható székén a gyűlés végéig.

Ulanga folytatta a szónoklatot.

– A ránk telepedő fehér emberek csapdát ástak nekünk! Fogadjuk meg, hogy felemeljük a fejünket, mint a szökellő gazella, és kimenekülünk a csapdából.

– Fogadjuk! – zúgta kétszáz torok. Nemcsak a feketék, együtt fogadkozott velük a közéjük vegyült néhány fehér, akik a negyedik, vagy ötödik generáció óta ették a kenyai szegények kenyerét.

– Leköltöztünk a föld alá, mert úgy akartunk élni, mint az európaiak, amerikaiak, kíniak. Mostantól véget vetünk ennek! Visszaköltözünk a felszínre, a fák alá, és a rovarok, madarak hangja lesz az éjszakai muzsikánk a reality vetélkedői helyett! Nem lakunk tovább patkányok módjára üregekben, ahogy a minket rabszíjon tartók követelik tőlünk!

– Nem tűrjük! – Már félezer ember hangja zengett.

– Menjetek! Mondjátok el máshol élő testvéreinknek, hogy lelöktük magunkról a béklyót, ezután szabadon akarunk élni, és hívjuk őket, tartsanak velünk!

Kitört a rivalgás a teremben. Kitárták az ajtókat, hadd figyeljenek fel a folyosó másik végén élők a lármára, ami a közösségi teremből kihallatszott.

Akik egy szinttel lejjebb vagy feljebb éppen a reality műsorát bámulták, felkapták a fejüket az áthallatszó zajra. Eleinte nem értették, mi történik, aztán amikor megérkeztek közéjük a gyűlés küldöttei, ráébredtek, ideje csatlakozni Ulangához és híveihez.

– Menjünk a felszínre, és váltsuk valóra, amit megfogadtunk! – ordították, és elözönlötték a feljáratokat.

A betegek az ágyukon maradtak. Néhányan már holtan hevertek a pislákoló lámpák alatt, ők ottmaradtak a gyűrött lepedőn, ahol kiszenvedtek. Nem akadt, aki elvigye őket a hullaházak zsúfolásig töltött hűtőkamráiba.

Ők lettek az első temetetlen holtak. 

Még élt az emberiség háromnegyede.

– . –

Az első nagyobb lázadás Chicagóban, az ipari negyed mellé épített lakótelepen tört ki. A mentők és a katonaság felvonultatta minden használható emberét a szerteszét heverő holttestek összeszedésére, a létszám kevesebbnek mutatkozott a szükségesnél, és az alagutakban gyülekező járókelők felháborodásukban megrohamozták a polgármesteri hivatalt. A recepción ellenállás nélkül átjutottak, mert a halálán lévő portásnak gyenge erejéből nem futotta arra, hogy megnyomja a riasztócsengő gombját.

A metropolisz főembere megpróbálta lehűteni a forrongókat, kétségbeesetten magyarázta a szomorú tényt: a városban egyszerűen nincs elegendő élő ember, aki tömegsírokba hordhatná a halottakat. Hiába tör-zúz a felháborodott tömeg, a helyzet pillanatnyilag megoldhatatlan.

A dühös tüntetők valóban összetörtek mindent, amit elértek, és visszavonultak a hivatal körüli alagutakba. Ott teljesen feleslegesen elbarikádozták magukat, mert a betegség nyűgei között vergődő városvezetés ellen hiába lázadoztak.

A polgármester munkatársai éppen azzal bajlódtak, hogy kitegyék az épület előtti találkozó csarnokba a tüntetés után, a helyszínen maradt elhunytakat. Ezúttal a halottak nem a tömeg indulatainak estek áldozatul, hanem a láznak. Már nemcsak a kórházakban és a régebben megfertőződött emberek hullottak a betegségtől.

Valószínűleg ismét mutáción esett át a kórokozó, mert teljesen váratlanul görcsös vonaglásba kezdtek az áldozatok, és mielőtt orvoshoz vagy kórházba juthattak, eszméletüket vesztették. Szinte álló helyükben érte őket a halál.

A hirtelen elmúlás mellett rémülten tovaosonó járókelők azt mondták magukban, ők legalább gyorsan túlestek rajta.

Addigra nem élt ember a földön, akinek valamely családtagja vagy hozzátartozója ne esett volna áldozatul a betegségnek.

A felszíni utcákon alig jártak emberek.

Fent és lent éhes és rémült gyerekek kóboroltak a városban, akik nem kaptak enni két napja, mert senki sem maradt a családjukban, aki elkészítse a reggelijüket, ebédjüket. Magányos felnőttek bolyongtak komoran családtagjaik után kutatva, hátha ráakadnak valahol a hozzátartozójukra, vagy legalább a holttestére. Néhol hordába verődött zendülők riogatták az egyébként is rémült lakókat.

A rendőrség és a katonaság megpróbálta fenntartani a rendet, ez egyre nehezebben ment. A hierarchia felbomló félben lévén, a parancsnokok tétován keresték a beosztottakat, akik kötelesek nekik engedelmeskedni. A rangokon alapuló utasítási rendszer éppen csak működött. Ha valahol egy hadnagy találkozott egy őrmesterrel, akkor annak utasítást adhatott, a kötelességtudóbbak engedelmeskedtek a kapott parancsnak. Mivel ezek a parancsok gyakran ellenkeztek a korábban kapottakkal, egyre több olyan helyzet alakult ki, amikor a parancsnoki lánc megszakadt.

A legnagyobb gondnak a mindenfelé heverő hullák eltakarítása számított. Egy nagyvárosra akkor les a legnagyobb veszedelem, amikor az utcái tele vannak temetetlen, fertőző holttestekkel.

A kevés orvos, aki még élt, szintén szervezetlenül végezte a feladatát, és küzdött az elébe kerülő betegek egészségi állapotával. Azzal felhagytak, hogy az új járvány áldozatainak kezelésével kísérletezzenek, azt tartották fontosnak, hogy az egyéb, általában gyógyítható betegségben szenvedők bajait elhárítsák.

– Meggyógyítom a vakbélgyulladását, hogy két napra rá elvigye az új influenza – dohogtak a sebészek.

Jobb elnevezés híján új influenzának nevezték a kórokozót, de ez már nem számított. A betegségek rendszerében akkor van helye egy elnevezés pontosításának, ha az összefügg a gyógyszerekkel és a gyógymódokkal. Erre a járványra már soha sem találnak semmiféle gyógymódot, nevezhetnék akárminek a kórt.

A munkahelyekre nagyon kevesen jártak be, ezért az ellátás szinte teljesen csődöt mondott. A pékek nem sütöttek kenyeret, az áruházak zárva maradtak, a bezárt üzletek ajtajait egymás után feszítették fel az éhes emberek. Mivel a kasszát nem őrizte senki, a boltban talált készletet fizetés nélkül hordták szét.

Hamar hézagossá lettek a gazdátlanul maradt polcok. A távozók sokkal többet vittek magukkal mindenből, mint amit használhatnának, aztán amikor szembekerültek a saját elmúlásukkal, elfeledkeztek a konyhai mixer és a reality képgenerátorának fontosságáról.

Az utcák és a terek úgy néztek ki, mintha háború dúlna a városban.

Kis gondolkodás után bárki rájöhetett: ez az igazság. Háború pusztított a földön; Chicagóban és mindenhol. Az összes nagyváros ugyanígy nézett ki. A hódítóknak a föld lakóssága ellen indított háborújában az emberek számára a végéhez közeledtek a csaták.

A sűrűn lakott településeken sokan képzelték, hogy megmenthetik maguk és családjuk életét azzal, ha elhagyják a városokat. Elindultak az utakon a falvak felé. Bár csak az emberiség tizenöt százaléka maradt képes a helyváltoztatásra, ez még mindig hatalmas létszámot jelentett. A pusztítás vége felé is tömeggé vált a falvak felé igyekvők csoportja.

Ezrek, néhol tízezrek vonultak a településeket elkerülő gyűrűkön a sugár irányban széfutó utak felé, jármű akadt mindenkinek. Aki még sohasem ült luxuskocsiban, most kilökdöste a bársonyülésekről a halott tulajdonosokat, és használatba vette a járműveiket. Nem akadt rendőr, aki igazoltasson bárkit. A megmaradt rendőrök tekintélyes része szintén a menekültekkel tartott.

Az út menti gyorséttermek tulajdonosai a népvándorlás kezdetén még örültek a fellendülő forgalomnak. Amikor tizedelni kezdte a bisztrótulajdonosokat a járvány, és a pultok mögé nem jutott senki, aki a fasírtot rádobja a sütőlapra, csillapodott a lelkesedésük.

A talajszint alatti, éghetetlen anyagból épített lakónegyedekben vagy a fényűzően berendezett luxuslakásokban, láztól beteg emberek aztán egyre több helyen holtak hevertek az ágyakban, a fürdőkádakban, a konyhakövön vagy bárhol, ahol végül kivégezte őket a járvány.

A földön lassan kezdett helyreállni a százezer évvel korábbi állapot, amikor még nem terjedt el a homo sapiens, a gondolkodó ember…