Első novellánk jelenik meg az Arénában, hogy hideget-meleget, építő kritikát kapjon az olvasóktól. Nagy Norbert: Az akarat népe. Olvassátok, s ne felejtsetek el kommentálni sem!

A két tudós elmondhatta magáról, hogy kivételes helyzetben volt. Kevés ember beszélhetett személyesen az idegenekkel, akik magukra csak znáriként hivatkoztak. A férfi egy csodálatos és virágzó kapcsolatot látott benne, melyből mindkét fajnak előnyei származhatnak. A nő viszont egy újfajta szemléletmódban reménykedett, mely segítségével mélyebben tanulmányozhatják az életet.

Abban mégis megegyeztek, hogy kíváncsivá tette őket a znárik megjelenésének lehetősége. Hogyan nézhetnek ki? Egy klasszikus sci-fi szörnyeként elevenednek meg, vagy valami egészen új, emberi szavakkal le nem írható látvány tárul majd a szemük elé, ha végre felérnek a toronyba. A kéken megvilágított liftjük nagyon gyorsan közlekedett felfelé, mintha csak egy erős széláramlatba kerültek volna. Mikor felértek, és kiléptek a láthatatlan liftajtón, mindketten döbbenten vestték észre a szobában elhelyezett asztalt, és az annak támaszkodó férfit, aki barátságos mosollyal sétált oda a megszeppent tudósokhoz.

– Tiszteletem, kedves követek – rázott kezet velük a jó megjelenésű férfi. Hangja és külseje elbűvölte a társánál jóval fiatalabb hölgyet.

– Jó napot – nyögte ki nagy nehezen a zavarban lévő férfi, majd körülnézett a teremben. Talán rossz emeleten szálltak volna ki?

– Ön ugye… – kezdte a nő, hogy magára vonja az öltönyös fickó tengerkéken csillogó tekintetét.

– Ó, jaj, elnézést, be sem mutatkoztam – mondta színlelt zavarodottsággal és szende mosollyal a férfi. Megköszörülte a torkát, majd hivatalos hangnemben folytatta.

– A nevemet nehezen lennének képesek kiejteni, ezért engedelmükkel lerövidítettem. Hívjanak csak „Éásznak”.

– Lerövidítette? – kérdezte megszeppenve a férfi tudós, majd értetlenül vakarta meg kopasz fejbúbját.

– Igen. Ugye, a mi nyelvünk túlságosan bonyolult az önökéhez képest, ezért igyekszünk az önök számára kiejthetőbb neveket használni.

– Akkor tehát… maga a znári követ?

– Igen.

A két tudós összenézett. Éász értetlenül figyelte őket, de aztán eszébe jutott valami, és elnevette magát.

– Na, álljunk csak meg egy pillanatra – szólt közbe a férfi. – Kicsit sok ez nekünk. Még magunkhoz sem tértünk a döbbenettől. Nem bánná inkább, ha mi kérdeznénk először?

– Nem bánnám – mosolyodott el Éász. – Igyekszem minden kérdésükre választ adni.

Az ember azt hinné, hogy a két tudós agyában olyan gyorsan születnek meg a kérdések, mint amilyen gyorsan egy számítógép összeadni képes pár számot. Mégis, az idegen entitással való fizikai kapcsolatfelvétel szinte beléjük fagyasztotta a kérdéseket, melyeken oly sokat törték a fejüket. Éász felvont szemöldökkel figyelte a párost, perceken keresztül, míg azok erőt vettek magukon, és közös megegyezéssel, felváltva tették fel kérdéseiket. Először a hölgy.

– Mióta figyelnek bennünket?

– Földi évekbe átváltva úgy… hatezer éve. Láttuk az ókori, középkori és minden egyéb civilizációjuk felemelkedését és bukását. Ha létezik olyan bolygó, mely elmondhatja magáról, hogy sokszínű a történelme, az a maguké.

Éász mosolya zavarba hozta a nőt, aki képtelen volt nem viszonozni, majd aztán pirulva elfordulni. Kollégája azonban céltudatos maradt.

– Ha ilyen régóta ismernek bennünket, miért csak most vették fel velünk a kapcsolatot?

– Érdekes kérdés, doktor úr – nézett eltöprengve az asztalra Éász, majd csettintett egyet. Az asztal a falra vetített egy holografikus térképet a Naprendszerről. – Mielőtt azonban erre felelnék, először el kell mondanom, hogy pontosan kik is azok a znárik. A népem.

A Naprendszer eltűnt, majd felbukkant a helyén egy új holokép. Egy átlátszó glóbusz, mely tele volt apróbb gömbökkel.

– Amit itt látnak, az az eszkarekh-utárosztron. Az önök nyelvére lefordítva: „világverzum”. A világverzum – ez persze nyersfordítás, jóval összetettebb nevet is lehetne neki adni – a világegyetemek összhalmazának elnevezése. Az apró gömböcskék a halmazon belül a világegyetemek. A kép csak illusztráció; mi magunk sem ismerjük még az összes világegyetemet. És azt sem tudjuk, létezik-e más világverzum a miénken kívül. De ez most nem lényeges – mondta Éász sietve, majd át is kapcsolt egy másik képre egy újabb csettintéssel, mielőtt a két képviselőnek eszébe jutott volna kérdéseket szegezni neki. 

Egy újabb képen egy érdekes spirál jelent meg. A Tejútrendszernél sokkal több ágból fonódott össze, melyek között nagyon kicsi, fekete szünetek voltak láthatóak. Majdnem olyan volt, akár egy virág.

– Ez kérem, a Lekriákrusztrán. Itt él az én népem, a znarikhejkropsztriánmosztron nép, röviden a znárik. Az egész Lekriákrusztránt mi irányítjuk és igazgatjuk. Ezen kívül… a mi galaxisunk tagja a Dzsmigniszkim Légrekáj Poxirokrhrisztronsztrámnak, vagyis a „Világegyetem Felzárkóztató Küldöttség”-nek. Ez a szövetség egy négyszázötven idegen fajból létrejött szervezet, akik kitűzték maguk elé azt a feladatot, hogy segítik felzárkóztatni a Küldöttség területén kívül eső, de értelmes lények civilizációit, társadalmi és technológiai téren, hogy később ők is részévé váljanak a világegyetemeket átszövő uniónak, melynek minden tagja azonos fejlettségi szinten áll.

Éász következő csettintésével a hologram eltűnt; csak az üres fal maradt. Visszafordult az emberekhez, akiknek a tekintetében látszott, hogy sok információt emésztenek meg egyszerre, és még mindig nem tudtak meg mindent. Az avatár várt egy kicsit, majd egy mély sóhaj után folytatta.

– Több évtizedes tanácskozás után a Küldöttség önöket is alkalmasnak találta. Az önök felzárkóztatásával mi lettünk megbízva. Nem vagyunk kezdők; legalább hét népet már sikerült kellőképpen felzárkóztatnunk. Kérdésük van?

Volt, rengeteg. De mikor Éász befejezte a mondanivalóját, és elmagyarázta, milyen céllal vették fel az emberiséggel a kapcsolatot, a kérdések valahogy nem jöttek ki a szájukon. Végül a hölgy tette fel az egyiket, elvégre ő volt a soros.

– Lényegében nem válaszolta meg a kollégám kérdését: miért csak most? Miért nem vették fel velünk a kapcsolatot már korábban?

– Ó igaz, elnézést – kuncogott a jóvágású férfi, és megigazította magán az öltönyét. – Mert most érezzük úgy, hogy muszáj beavatkoznunk. Ezek azok az évek, mikor jelenleg egyetlen fegyveres konfliktus sem zajlik a Földön. Ha bármikor korábban jövünk, a segítségünket katonai célokra akarták volna felhasználni. A fegyverkezés pedig ütközik a mi elveinkkel, hisz káoszt szül, ami után következik a pusztulás. Mi ezt szerettük volna elkerülni, ezért döntöttünk így. Ezen viszont… nos, nem változtat a tény, miszerint nehéz dolgunk lesz.

– Ugyan miért lenne? – kérdezett rá a férfi. Éász óvatosan összefűzte a kezeit, és malmozni kezdett. Mondandóját át kellett gondolnia, mert nem akarta megsérteni a képviselők nézeteit.

– Az emberi kultúrák nagyon széthúzóak. Tömérdek ideológia, még több, ezekkel kapcsolatos nézőpont és még ennél is több, vegyesebb hozzáállás jellemzi az önök közösségeit. Van, aki fanatikusan hisz egy világnézetben, van, aki elveti. Megint van, aki egyensúlyra törekszik, ezért egybeolvasztja őket, és megint van, akit teljesen hidegen hagy ez a kérdés. Az emberi gondolkodás sokrétű, változatos, de ha a helyzet megkívánja, számító és könyörtelen. A háborúik is azért robbantak ki, mert valaki, valamikor és valakivel nem értett egyet. Az embernek megvan az a negatív tulajdonsága is, hogy fél az ismeretlentől, és mivel nem akar félni, elpusztítja azt. Röviden: az ember nem törekszik harmóniára, vagy ha mégis, akkor azt minden ember máshogy értelmezi.

– Más fajoknál ezt nem észlelték? – kérdezte aggódva a nő.

– De. Nagyon is általános probléma ez. És kivétel nélkül minden civilizációnak gátat szab az eltúlzott szabadelvűség. Mi magunk is ilyenek voltunk. Mindannyian máshogy gondolkodtunk, melynek az eredménye: háború, melyből következik a szenvedés. Nagyon nehezen sikerült elfogadnunk a minket felzárkóztatni akaró űkrontrékliszhé nép szavait, de végül sikerült. A segítségükkel fejlődött a kultúránk, megszűntek a háborúk és elfogadtuk az akarat felsőbbrendűségét.

– Ahogy kimondja… – kezdte a férfi, gyanúsan méregetve a plafonra néző avatárt. – Felsőbbrendű akarat? Mármint ez is egy idegen kifejezés, vagy ez a mi értelmünkben ismert akarat?

– Utóbbi… és előbbi – felelte Éász sejtelmesen, majd a két küldött tekintetét és összenézését látva mélyet sóhajtva vette tudomásul, hogy ez magyarázatért kiált.

– Az akaratnak nehéz a definíciója. Csak azt lehet róla mondani, hogy van. Mindent irányít, és minden rajta keresztül történik. Ő az ok, a lehetőség, a kötelesség… szinte minden, egyetlen szóban. Még maga az élet is az akaratból árad.

– Nincs rá tudományos magyarázatuk? – kérdezte óvatosan a nő, mire a válasz Éász először értetlen, majd felvidult arckifejezése volt. Széles mosolya láttán a hölgy újra elpirult, a férfi pedig már majdnem a homlokára csapott szégyenében. A mozdulatot végül egy homloktörlésre módosította.

– Ó igen, el is felejtettem egy pillanatra, hogy még nem tapasztalták meg saját magukon. Jól van, megpróbálom elmagyarázni – megköszörülte a torkát.

– Az embereknél ugye két alapvető világnézet áll szemben egymással. Az egyik az a nézet, mely szerint a világot egy felsőbb szellemi létező teremtette és irányítja hívein keresztül, akit sok vallásban szólítanak Istennek. A másik pedig az emberi találékonyság és fejlődés által létrehozott és vezérelt, állandóan fejlődő tudomány. A két nézet képviselői szüntelenül vitáznak egymással, és mindkettő makacs. A világnézetek közti különbségek is részt vesznek a fejlődés hátráltatásában, mert egyik oldalnak sincs teljesen igaza.

Éász várt egy kicsit, majd folytatta. Szemmel láthatóan felcsigázta a két alak érdeklődését, ugyanakkor tudta, hogy most olyan dolgokat fog mondani, mely mindkettejüknél kiverheti a biztosítékot. De meg kellett tennie.

– Kezdem a vallással. A vallások által tisztelt istenségek megléte és a bennük való, töretlen hit nem áll annyira távol az akarattól, mint a tudomány, de megvannak a maga gyengepontjai. Ezek a hibák nagyjából megegyeznek a tudományéval, egyet kivéve. A felsőbb szellemi létezőt az ember nagyon sokféleképpen értelmezheti. Nincs két egyforma ember, akinek azonos istenképe lenne, még egy valláson belül sem. Ez pedig ismét káoszhoz vezethet.A tudomány ebből a szempontból egységesebb. Minden tudósnak az az érdeke, hogy felfedezze a világ még felfedezetlen törvényeit, hogy aztán emberi nyelvre lefordíthassa őket. Hogy ezt azután mire használja fel, az már merőben szubjektív. A hibája viszont az – és ez a baj a vallással is –, hogy túlságosan berögzült. Csak a saját törvényeit fogadja el, és nem nyugszik, amíg egy jelenséget le nem fordít a tudomány nyelvére. Ha pedig nem sikerül neki, akkor nem létezőnek nyilvánítja, és tagadja. Következtetéseit korábbi következtetésekből vonja le, és nem képes elvonatkoztatni saját törvényeiből. Az állandó viták, és a gyakran embereken múló döntések pedig még inkább lassítják a fejlődést. Ezért nem hódítottak még meg távoli csillagokat sem, mert saját ismereteik gátat szabnak maguknak. Végszóként: mindkét nézet egyformán alkalmatlan arra, hogy egyetlen ideológiaként uralhassa a Földet. Mindkettő az emberhez köthető, és amit az ember létrehoz, az elromlik. 

A férfi nyelt egyet, majd kezét ökölbe szorította. Nehezen viselte Éász szavait, aki gyakorlatilag az emberi elmét támadta, és amit az évezredek alatt felépített. A következő kérdése még az idegen számára is teljesen nyilvánvaló volt, és már jó előre el is készült a válasszal. Épp ezért követte szinte azonnali válaszadás az idősebb tudós kérdését.

– Miben lenne jobb az akarat, mint a tudomány, vagy a vallás?

– Például segítene egységbe kovácsolni az emberiséget. Ez valahogy se a tudománynak, se a vallásnak nem sikerül. Az akarat azonban nem földi jellegű, nem emberek által elterjesztett… dolog. Nem romolhat el, és minden belőle indul ki. Önök azért állnak most itt, mert az akarat azt akarta. Önök azért jöttek létre, mert az akarat azt akarta. Az akarat irányít mindent. Nem felsőbb szellemi tényező, mert nem kommunikál velünk. Nem személyesítjük meg, nem imádjuk, mint egy istent, de nincs is rá szükség. Elfogadtuk, hogy a tudomány is az akarat egyik eszköze, nem a miénk. Azokat a dolgokat fedezhetjük fel, amiket az akarat jónak lát. Miután rájöttünk a létezésére, rájöttünk, hogy a tudomány, melyet mi létrehoztunk, rengeteg ponton volt téves. A saját szemszögünkből vizsgáltunk meg mindent, nem az akarat szemszögéből. Az pedig túlságosan is… korlátolt volt.

Belenyúlt az öltönyének a zsebébe, és elővett egy kavicsra emlékeztető, csillogó tárgyat. Feldobta, mire a kő visszahuppant a tenyerébe. A két tudós érdeklődve figyelte a jelenetet.

– Az önök nyelvén ez a gravitáció. A kifejezés könnyen definiálható. A definícióik logikusnak hatnak magukra, mert azt magyarázza meg, amit látnak. Ugyanakkor… én felteszek maguknak egy kérdést. A történelem során többször is kiderült már a megalapozott tudományos tényeikről, hogy tévesek. Újabb kísérletek mutatták be a korábbiak hibáit. Mi történne, ha kiderülne, hogy mind az elmúlt évezredek tudományos felfedezései, mind a vallási meggyőződés téves? Hogy mindkettő csupán egy világnézet behatárolt korlátaiból való feltételes kitekintés, semmi több?

Mindkét földi csöndben maradt, de a férfin egyre inkább kezdett úrrá lenni a csendes pánik.

– Nekünk is ez volt – bólintott elégedetten az idegen, majd zsebre tette a követ. – Nagyon nehéz volt felfognunk, hogy minden korábbi kutatásunk, mely segített bennünket a világunk megismerésében, téves volt. Rájönni, hogy valójában semmit sem tudunk a világegyetemről… nehéz belegondolni, még nehezebb elhinni. De a tényeken mindez nem változtat.

Az utolsó mondata szándékosan drámaira sikeredett, és a hatás sem maradt el. A férfi tudós a háta mögé kapott, és előrántott egy fehéren csillogó eszközt. Egy pisztoly volt az, melynek markolatát két kézzel ragadta meg, és remegve szegezte Éászra. A nő ijedtében hátrébb hőkölt. Szemei kidülledtek, ahogy a falnak támaszkodva nézte gyűlölettől remegő kollégáját. Éásznak a szeme sem rebbent.

– Kolléga, ne csinálja! – kiáltott rá a hölgy.

– Magát elcsábította ez a szörnyeteg, Milda – morogta a férfi. – Nem képes észrevenni, hogy ez az egész pusztán egy átverés.

– Miket beszél? – kérdezte Milda értetlenül.

– Ez itt nem egy idegen, doktor Milda. Ez valamelyik politikai vetélytársunk gúnyos tréfája lesz. Ideküldtek egy karizmatikus férfit, egy légből kapott, tudománytalan maszlaggal, és elvárták, hogy higgyük el! Be kell ismernem, majdnem bedőltem neki, de csak majdnem!

– Biztosíthatom róla, hogy nincs itt semmi átverés, doktor úr – mondta higgadtan Éász. – És hogy őszinte legyek, számítottam is erre a lehetőségre.

– És most mit akar tenni?

– Semmit – mondta egyszerűen az avatár, és hátát az asztalnak támasztott, karjait pedig összefonta a mellkasa előtt. – És maga?

– Meg fogom ölni. – A doktor próbálta megkeményíteni a hangját, de a félelemmel vegyes harag még mindig érződött rajta.

– Lelőhet, de megölni nem tud. Ahogy azt már beszélgetésünk elején mondtam maguknak, én egy avatár vagyok. Közvetítő test ember és znári között. Az avatár készítői hitelesen leutánozták az emberi testet, mikor elkészítették, ezért én is azonos szervekből tevődöm össze, mint maguk. Ha lelő, meg fog halni ez a test. Csakhogy… az akarat nem fogja hagyni.

– Az én akaratom viszont most véget vet ennek a kínos beszélgetésnek – mondta a férfi, és meghúzta a ravaszt. Milda kezébe temette az arcát, hogy ne lássa, mi történik. Csak akkor vette el, mikor meghallotta Éász hangját.

– Látja? – kérdezte a férfi, aki széttárt karral várta a további lövedékeket. Se egy füstpamacs, se egy vérző lyuk a testén… pedig a pisztoly elsült, ezt mindenki halhatta. Miért nem jutott el hozzá a lövedék? A doktor úr tovább lőtt, míg kifogyott a tárja. A további lövedékek sem értek célba, csak Milda remegett bele minden további dörrenésbe. Eltűntek, mintha ki sem lőtték volna őket. Ezzel szemben az idegen ott állt az asztalnak támaszkodva, és helytelenítően megrázta a fejét.

– Ha hazudok, maga szerint hogyan lehetséges ez?

– Valamilyen… műszere van, amely megbontja a tér szabályait. Vagy teleportálós technikája van, amit…

– Maga is nagyon jól tudja kutatóként, hogy még nem áll készen ez a technológia.

– De ha idegen technológiát vet be, akkor…

– Szóval most már hirtelen hisz nekem? – kérdezte csípősen Éász. A doktor hiába nyomta tovább a ravaszt, a fegyveréből nem törtek elő lövedékek, csak a tár ürességét jelző kattanásokat lehetett hallani.

– Miért nem sebesült meg?

– Mondtam már: az akarat nem engedi, hogy baja essen ennek a testnek.

A tudós pisztolyát nekidobta Éásznak, aki fél kézzel kapta el, és másik kezével pedig az idős férfi felé fordította. Miután alaposan végigmérte a szépen csillogó fegyvert, két kézzel markolt rá a markolatra, és célzott. A tudós megremegett, majd kétségbeesetten elmosolyodott.

– Kifogyott! Nem tud lelőni vele! – kiabálta neki, mintha még önmaga sem hinné el. Az idegen a férfi lábát célozta meg, és meghúzta a ravaszt. A pisztoly eldördült, a tudós pedig fájdalmas kiáltások keretében zuhant a padlóra a kíntól. Arcát eltorzította a szenvedés, Milda pedig a földre roskadt, és elkezdett sírni.

– Ez hogy… lehet… – préselte ki összeszorított fogai között, lehunyt szemmel a sebét markolászó sérült.

– Utoljára szeretném megismételni: az akarat miatt lehetséges.

– Valamilyen… idegen… technológia…

– Amennyiben a lehetetlen elfogadásának lehetősége idegen technológiának számít, akkor valóban az.

Éász ránézett a szenvedő férfira, majd Mildára, aztán újra a földön heverőre.

– Szeretném, ha mindketten tudnák: nem akartam megsebesíteni Benjamin Ross doktor urat.

A doktor egy pillanatra kinyitotta szemét, és felnézett a pisztolyt már csak fél kézzel fogó idegenre.

– Úgy bizony. Én betartottam a földi emberek alapvető etikettjét, de önök még be sem mutatkoztak nekem. Nem kezeltek egyenrangúként. Mondjuk nem hibáztatom magukat, elvégre első találkozásuk volt egy „idegen” néppel. De nálunk ugyanolyan fontos köszönni és bemutatkozni, mint maguknál. Ha önök nem értik meg az akaratot, akkor én meg ezt nem értem meg – mondta az avatár, majd eldobta a pisztolyt. Letérdelt Ross doktor sebe fölé, és végighúzta rajta a kezét, majd felállt. A seb pillanatokon belül begyógyult, és a doktor abbahagyta a kesergést. Óvatosan felállt, majd értetlenül nézett Éászra.

– Ez persze nem jelenti azt, hogy nem alakulhat ki közöttünk egy békés, virágzó együttműködés – mondta mosolyogva, majd megveregette a doktor vállát. – Viszont hosszú út fog elvezetni bennünket odáig. Talán évszázadokba is beletelhet, mire az emberiség képes lesz úgy kiismerni az akaratot, mint egy znári, de… ha egyszer sikerül, akkor megkezdődhet az aranykor.

Ezután hátrahúzódott és meghajolt. A két tudós is így tett, majd a lift felé intett.

– Nekem lenne még néhány kérdésem… – kezdte dr. Ross, de Éász megrázta a fejét.

– Mára ennyi esemény bőven elég volt. Holnap is itt leszek még, lesz lehetősége kérdezgetni. Viszont szeretném, ha dr. Milda itt maradna egy kicsit még, ha nem bánja…

– Nem bánom – felelte kissé zavartan Milda, és megengedett magának egy mosolyt. Éász viszonozta ezt, mire Ross a nő felé fordult.

– Egy órát tudok várni magára. Addig majd kommunikálok a feletteseimmel. Érdekesnek fogják találni az információkat.

– Jól van, doktor úr. Nem maradok olyan sokáig – mondta a nő, majd pajkosan kacsintott rá.



Amint a férfi távozott, Éász mélyet sóhajtott, és a korgó gyomrára tette bal kezét.

– Éhségnek hívják – mondta mosolyogva a fiatal nő.

– Tudom – morogta a férfi. – Te hogy bírtad megszokni ezt az érzést? És még fontosabb: őket hogy tudtad megszokni?

– Volt pár ezer évem – mosolygott Milda. – Vannak jó tulajdonságaik is. És biztosan megtanulják, hogyan vethetik alá magukat az akaratnak.

– Remélem is, vagy a Küldöttség száműzni fog egy másik világegyetembe pár évszázadon belül. Amúgy ezek az emberek nem bíznak semmit a véletlenre. Az egész terem tele volt rejtett kamerákkal és poloskákkal, mikor megjöttem. Szerencsére mindet deaktiváltam. Az akaratnak hála, messze a technológiai őskorban élnek.

– Ehhez nem sok köze van az akaratnak, Szikszéászvorsszon.

– Tudom, csak vicceltem – mosolygott a szőke avatár. Újra korgott egyet a gyomra. – Ha már itt vagyok, Gymimszimmilda, elvihetnél egy étterembe. Érdekelnének a földi ízek.

– Hát jó, de utána mutatnék neked valami mást is – mondta kéjes mosollyal a nő.

– Mit? – jelent meg értetlenkedő arckifejezés a jelenség láttán Éász arcán.

– Az avatárod külseje… a földi nők szemén keresztül nézve lehengerlőnek számít.

– Igazán?

– Aha.

Milda végigsimított fajtársa vállán.

– Az évek alatt megtanultam vonzódni az emberek férfi neméhez. Szexuális értelemben is, természetesen.

Éász még mindig értetlenül nézte az egyre közelebb húzódó nőt.

– Első kézből mutatom majd meg neked az emberek párosodási szokásait.

– Úgy érted… szeretkeztetni akarod az avatárodat az enyémmel?

– Igen. Bár, ha kissé… földiesen vulgáris akarok lenni, inkább úgy mondanám, hogy „most kibaszottul meg kell basznod”.

– Elvileg ezt nekünk tilos.

– Ez a szép az emberekben. Minden szabályt át mernek hágni. Évszázadokig itt leszel velem. Legalább használjuk néha valami érdekesre is a munkaeszközeinket, ha már a Földön nincs lehetőségünk a valódi testünkkel egyesülni.

– Hát jó… – egyezett bele vonakodva Éász, majd csókolózni kezdtek a kolleginájával. És hamarosan a másik galaxisból jött lány rádöbbent, hogy éhségét szépen lassan kezdi felváltani egy másféle éhség is, melyre Milda csak két, rövid szót súgott a fülébe, mikor rákérdezett: „kanos vagy”, jött a válasz.